 |
| - Szalai Attila fotográfiái |
 |
|
 |
|
Behavazott bennünket az idő, jut eszembe valahonnan. Én írtam le valamikor, vagy valaki más, ma már lényegtelen. ,,Szakadt ránk a hó, belepte az előttünk járók lábnyomát.''
Szakad ránk a hó, belepi őket mindenestül, belep majd bennünket is.
Itt vannak körülöttünk, itt vannak velünk, köztünk, észre sem vennénk talán őket, ha nem esett volna ekkora hó. Ha nem alakítja őket át ennyire. Gondos és műértő kézzel gallért varázsolt a nyakuk köré, bolyhos hósálat, hósipkát a fejük búbjára: hóruhába öltözött Dezső, a Kosztolányi, kicsit távolabb tőle unokatestvére, Csáth Géza, itt van ősi Szabadkánk minden titkának tudója, Iványi István, a faluból a város örökkévalóságába álmodó Raichl Ferenc, a mindenkori jövő felé repülő Szárits János, az itt is, amott is, emitt is otthon levő Danilo Kiš, az alföldi városba is otthonra lelő Kálvin János, no meg az aratóünnepség fura ura, akiről ebben a zord időben nem lehet pontosan megállapítani, hogy kaszál-e vagy éppen havat lapátol.
Itt vannak velünk, itt vannak körülöttünk ebben a szigorú télben is: hósipkában, hógallérral és hósállal kő- meg bronznyakuk körül. Itt lesznek akkor is, amikor bennünket, akik még ismertük és szerettük őket, rég behavazott az idő.
