Volt közöttük egy tizenéves kiskamasz, felnőtteket meghazudtoló bölcsességgel és élettapasztalattal a háta mögött, és komolytalan harmincas is, aki — saját bevallása szerint — még mindig nem találta meg az útját, és azt keresve indult el a zarándoklatra. Néhányukkal beszélgettem is, és rögzítettem az elhangzottakból ezt-azt, viszont ezek a felvételek valamiért elkallódtak, és soha nem jelentek meg sehol. A napokban „újraélesztettem” a régi számítógépemet, és mit találtam ott? Az elveszett beszélgetéseket. Ezek ihlették ezt az írást.

A szerző felvétele

Ahhoz, hogy valaki megtalálja Istent, fontos, hogy előbb az alázatot gyakorolja, hiszen enélkül nagy valószínűséggel soha nem sikerül meglelnie, amit vagy akit keres. Az alázat nagy kincs, nehéz „kifejleszteni”. Mert mi történik ma? Mi, emberek hajszoljuk az élvezeteket, és már annyira belénk sulykolják az „énidő” fontosságát, hogy a legtöbben — tudtunkon kívül — elkezdünk az én vagyok az első, és majd utánam a többiek elv szerint élni. Ilyen önző hozzáállással azonban soha nem találjuk meg Istent. A zarándoklaton megismert fiatalember, a kiskamasz Noel is erről mesélt. Vezetéknevét nem jegyeztem fel, azt sem tudom, melyik városból érkezett a zarándoklatra, csak arra emlékszem, hogy Dél-Magyarországról.

— Négy testvérem van, és soha nem értettem azokat, akik előbb maguknak választanak ajándékot, és csak azután a többieknek — mondja. — Nekem mindig az volt a fontos, hogy előbb a kisebbek örüljenek például karácsonykor, nekik is jusson valami, ha én nem is kapok ajándékot, engem az ő örömük már boldogsággal tölt el. Én ebben találom meg az Istent.

A szintén Dél-Magyarországról — ha jól rémlik, Szegedről — érkezett Emese vezetéknevére sem emlékszem (csapnivaló újságíró vagyok...), azt viszont megjegyeztem, hogy egy nagyon vagány, akkor éppen tűzvörös hajú lány volt. A középiskolában egy osztályba járt vele egy szegény családnak a legkisebb gyermeke, egy apró termetű, csendes lány, aki mindig a nagyobbak kinőtt ruháit hordta, sokszor fiús holmikat, és emiatt rendszeresen bántották őt a társai. Emese hosszú hónapokig igyekezett „befogni” a fülét, nem érdekelték más gondjai, végül azonban védelmébe vette a lányt, és néhány hét alatt legjobb barátnők lettek, a barátság pedig azóta is — lassan egy évtizede — tart. Erre a zarándoklatra is együtt jöttek volna, ám a lánynak időközben érkezett egy visszautasíthatatlan munkalehetősége, és elfogadta, így a zarándoklatról ezúttal le kellett mondania.

— Én nem kerestem tudatosan Istent, viszont rájöttem, hogy megtaláltam — mondta Emese. — Ebben a lányban láttam meg. Ez most így furcsán, az is meglehet, hogy bután hangzik, de így van. Senki nem látta benne azt, amit én. Gyorsan megszerettem őt, mert Jézusra emlékeztetett, ezért fogadtam el őt olyan gyorsan, és váltunk legjobb barátokká. Ebben a barátságban találtam meg Istent.

Istent keresni sokféleképp lehet, én is számtalan történetet hallottam. Lehet, hogy egyszer ezeket is feldolgozom, leírom majd. Most csak azt szerettem volna szemléltetni, hogy a világban nyitott szemmel kell járni, és mindenhol megtaláljuk Istent. Hiszen minden apróság, minden örömet szerző pillanat egy újabb bizonyítéka a Mindenható irántunk tanúsított, végtelen jóságának.