home 2023. június 08., Medárd napja
„Hogy ne haljon el az énekszó!”
Martinek Imre
2023.03.28.
LXXVIII. évf. 12. szám
„Hogy ne haljon el az énekszó!”

Kántorportré — háromszázhárom hónap szolgálatának távlatából

A ’75-ös generációnk beiskolázásának évében — akkoriban rendhagyóan — sajnos nem jött össze a két magyar tannyelvű osztály Torontálvásárhelyen. Egy közös csapatban voltunk hát kénytelenek tovább játszani.

A lehető legtarkább vehemenciájú gyerkőcök konglomerátuma volt az, lévén a körültekintő választékossággal formázott nagycsoportos korszakunkban azért még külön-külön óvó néni vigyázott ránk. Zsolt a „régiek” soraiból érkezett. A kék-pepitások közül, ahová jómagam is tartoztam. Hej, rengeteg víz lefolyt azóta a Dunán! Megnőttünk, pályát, hivatást, társat választottunk magunknak, szétszéledtünk…

Beszélgetőtársam viszont már elsőre idehaza maradt. Mintha csak személyes életvitelével és példamutatásával is igazolni kívánta volna azt az igeszakaszt, amelyet neki is a lelkére kötött valaki egykoron. Remélve, hogy az új, feltörekvő generációnk renitensebbjeinek is sikerül majd fellelnie mindazt — csak és kizárólag szülőföldünk és falunk édes-mostoha rögeit tapodva —, mit gyakran oly reménytelenül keres(ett). Közelben és távolban. A nagyvilágról nem is beszélve.

„Aki hisz, az nem menekül el!” (Ézs 28,16) Akiben meg eleve megvan a tenni akarás készsége, főleg azon közösség felé, amelyből ő maga is sarjadt, arról egy napon akár írás is szület(het)ik. Esetünkben egy kőkemény, negyed évszázadnyi szolgálat apropójából. Tóth Zsolt debellácsi kántor ugyanis dátumra pontosan 1998. január 1-jén szólaltatta meg először (hivatalosan!) a Torontálvásárhelyi Református Egyházközség orgonáját. Odafönn a karzaton. Egy „ősrégi”, egymanuálos hangszert, melyet még anno az Úr 1871. esztendejében készítettek Szegeden. Kováts János orgonaépítő-mester műhelyében, s a 26-os sorszámot ítélve oda neki.


Tóth Zsolt, a Torontálvásárhelyi Református Egyházközség kántora

„Az egyháznak a Jézus a fundámentoma, a szent Igére épült lelki temploma.” Eképpen invitál énekhangi szolgálatra a gyülekezet által használt énekeskönyv 421. dicsérete, és ezt a dallamot játszotta kántor barátom is azon a délutánon. Kikelet havának tizenegyedik napján, midőn a dél-bánsági pusztákon át zabolátlanul nyargaló szelek közül már kora reggel óta a kossava vitte a prímet. Összhangba kerültek volna talán az elemek a zsigerekből fel-feltörő, nagyon is emberi érzelmekkel? Könnyen elképzelhető.

Kántornak lenni, mondja, egy olyan szolgálat, amelyben az éneket vezető személy még véletlenül sem énekszólista, hanem a gyülekezet énekhangi előljárója, bátorítója és vezetője. Mindenekelőtt istentiszteletek idején, illetve azokon az alkalmakon, amelyeken méltán magasztaltatik és dicsőíttetik a Mindenható Isten megtartó kegyelme.

S ha már rákérdeztem, választ is kaptam egykori osztálytársamtól: nem, még véletlenül sem akart ő kántor lenni! Csakhogy megszólíttatott. Név szerint a szép emlékű Szenti János tanár úr részéről, aki viszont — akkortájt egyházközségi gondnokként — se több, se kevesebb, mint az általa képviselt torontálvásárhelyi református gyülekezet (fel)kérését tolmácsolta! E történetben méltó helyet foglalnak el továbbá a gyülekezet akkori lelkipásztorai, Móricz Attila tiszteletes úr és neje, Móriczné Bátki Anna tiszteletes asszony. Az ő határozott kiállásuk Zsoltnak csupán egyetlenegy opcionális lehetőséget hagyott jóvá: elfogadni, mi felkínáltatott! Nem volt apelláta! A technikai részletek, vagyis az énekhang és a hangszer szinkronizációjának „kidolgozásában” Barbu szül. Méhes Erzsébet azóta nyugalmazott zenetanárnőnk volt segítségére. Mi több, a tanító néni néhány „apróságot” is megsúgott a mindenkor szilaj és akaratos, ámde rendkívül fogékony, de még annál is lelkiismeretesebb és finom hangolású növendékének. Így került végül minden képkocka a saját, őt megillető helyére.

Zsolt édesapja, Tóth Béla bácsi jómaga is hosszú éveken át, egészen a ’87-ben bekövetkezett haláláig, megbecsült kántora volt a torontálvásárhelyi református gyülekezetnek. A távozásával keletkezett űrt semmi sem tudta betölteni. Az egykor híres, még 1890-ben alapított egyházi dalárda mintegy megszűnt működni. Tíz esztendőnek múlásával azonban… A zongorázni és gitározni ugyan tudó, az egyházi zenével viszont addig abszolúte semmiféle érintkezésben nem lévő ifjút a régi formátumú, helybéli (zene)pedagógusaink egyik lemarkánsabb képviselője veszi pártfogásba. S bár csodákat csak az Úr képes tenni, Zsolt lassacskán nemcsak elhivatott kántorrá formálódik, de idővel dalárda-/kórusvezetővé is. Egyikévé azoknak a karnagyoknak e déli végekről, akiknek a munkájára az anyaországban is felfigyeltek. Bizonyíték erre az általa vezetett kórusnak a Református Énekek hangverseny-istentiszteleteken való többszörös részvétele is. Budapesten, a Müpában. Ja, s hogy mit mondott neki, mármint Zsoltnak Erzsi tanárnő?


Az 1871-ben Szegeden készült, Kováts János-féle, 26-os számú orgona

— Csupán annyit, hogy midőn szüleim esküdtek, apám éppen őt, Erzsi tanító nénit kérte fel kántori szolgálatra, mellékelve hozzá egy-két szakmai instrukciót. Ezeket a nüanszokat kaptam lényegében vissza közvetetten édesapámtól. Az ő tanítását. A lényeget: a gyülekezet tagjainak (leginkább) az a fontos, hogy a kántoruk velük énekeljen. Hogy hallják a hangját, nem pedig az, hogy bármilyen virtuozitásokat levezessen az orgonán. Meggyőződésem, mindenkinek van hangja, mégis nehéz kieresztenie. Sajnos egyre inkább érzem úgy, hogy valójában már nem is mankó vagyok a gyülekezeti énekléshez, hanem kerekesszék. Egyre kevesebben veszik maguknak a bátorságot, hogy énekeljenek. Egyrészt szégyellik, másrészt pedig… Tény, hogy nemcsak sokkal és egyre kevesebben járnak templomba, mint régen, de egyre kevesebbjüket is érdekli ez a fajta lelki töltekezés. Jobban belegondolva, talán már nincs is kitől példát vegyenek… Ennyi év távlatából is tisztán látom magam előtt nagyanyámat a Bibliát olvasni, hallom őt imádságos énekeket, zsoltárokat énekelni. Odahaza. Huszonöt éve, amikor belekezdtem a kántorkodásba, nagyon is élő szokás, hagyomány volt az itteni gyülekezetben az úgynevezett spontán éneklés. Az istentisztelet megkezdése előtt. A lelkész bejövetele előtt. Az énekhang, általában az asszonyainké, minden gyülekezeti alkalom szerves része volt. Így a virrasztásoké is. A temetéseken pedig határozottan „zengett” az ének. Manapság meg sajnos ez már nem így van, pedig még mindig aktuális az a mondás, amely szerint aki énekel, az kétszer imádkozik.

A többszólamú (szoprán, alt és basszus) dalárda újraépítése és szezonális „mozgatása” mellett Zsolt nevéhez egy ifjúsági zenekar felépítése is fűződik. Voltak/vannak/maradtak érdeklődők ez utóbbi formációban is, a részben felfiatalított kórus létszáma pedig pillanatnyilag 15 és 20 fő között ingadozik. Tizenkét és hatvan év közötti tagsággal.

— Próbáinkat konkrét alkalmak előtt egy kevéssel, körülbelül egy hónappal korábban indítjuk. A heti rendszeresség nem vált be. Persze, a kámpányszerűség sem éppen a legjobb megoldás, mert olyankor mindenkin sokkal nagyobb a nyomás. Minden jelentkezőt szívesen fogadunk, az esetleges súrlódásokkor pedig igyekszünk a dolgokat mielőbb és hatékonyan orvosolni. Rengeteg időt és türelmet igényel mindkettő, mindemellett pedig a mindennapi teendőinket is el kell végeznünk. Ha már felvállaltuk! Nem véletlenül beszélek most többes számban, a közösséget és gyülekezetet építő „alkotóelemek” relációi ugyanis oda-vissza irányúak.

Időgép: „…a szocialista rendszer idején szinte lehetetlen volt fiatalítani, mert a földműves fiatalok nagy része gyári munkát is vállalt, és a vállalatoknál nem jó szemmel nézték az egyházi tevékenységekben részt vevő fiatalokra” (Hosszú a jegenyesor — Debelyacsa monográfiája. 182. oldal).

Napjainkban teljesen más tényezők alkotják a gubancot. Azt a többszörösen összetett egyenlőtlenséget, amelynek már puszta beazonosítása is embert próbáló feladat. Hát még annak (részleges) megoldása!

— A megkezdett munka folytatásának nincs és nem is lehet alternatívája, bármekkora időintervallumban gondolkodjunk. Eddigi munkavégzésem során gyakran tapasztalhattam, hogy bár nagyon sok minden kitörő optimizmussal indult, egy bizonyos pont után… Nem, nem új keletű jelenség ez, mégis lehangoló. Ilyenkor elcsüggedek. Meg egyre sorjázó kérdésekkel ostorozom magam: kinek-minek csinálom még mindezt? Istennek hála, idővel — a realitás talaján maradva — megkapom a választ is. Tőle. Az Úrtól. Azért és csakis azért, hogy ne haljon el az énekszó.

Fényképezte: Martinek Imre

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Bánáti Újság rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..