Roncsák Alexander/Hét Nap felvételei

 

Ha az újságjaink, tévé- és rádióállomásaink nyelvét megvizsgáljuk, azt tapasztaljuk, hogy rengeteg a csiszolni való a délvidéki magyar sajtónyelven (is), amelynek valójában anyanyelvünk köznyelvi normáját illene tükröznie. Ebben az általános társadalmi igénytelenségben, gazdasági nyomorban, amikor csak morzsák jutnak a kultúra asztalára, s amikor a fiatal újságíróknak nincs kitől tanulniuk, szinte természetes már az, ami valamikor nagy szégyennek számított: a hevenyészett, a köznyelvi normát sokszor semmibe vevő fogalmazásmód, a nyelvileg gondozatlan, csapni való minőségű újságcikkek, rádió- és tévéműsorok, amelyek tovább rontják a nyelvérzékünket. A nyilvános megszólalás, írás fokozott felelősséggel jár. Azt is mondhatnánk manapság már, hogy „sajtónyelvében él a nemzet”. A médiumok közül is a legnagyobb hatást talán a televízió gyakorolja a nyelvi kifejezőkészségünkre. Akik tehát vállalják a nyilvános megszólalás, gondolatközlés feladatát — köztük az írott és elektronikus sajtó képviselői valamint a pedagógusok is, nem beszélve a politikusokról és egyéb közszereplőkről —, azok tartoznak a legnagyobb felelősséggel a közösségük iránt. 

 

 

Itteni magyar nyelvhasználatunk fokozottan ki van téve a többségi nyelv hatásának. Különösen fontos tehát az ezekre a hatásokra való odafigyelés. Ezért ha sok mindenben azonosak, sok mindenben mások is a mi nyelvművelő feladataink, mint az anyaország homogén nyelvi közegében élő nyelvészekéi, akik közül jó páran mintha már szégyellnék is ,,nyelvművelő”-nek nevezni magukat, mondván: a nyelv úgyis a saját törvényei szerint fejlődik, nincs szükség „nyelvőrök”-re. Van, aki úgy véli, hogy: „mai nyelvművelésről, nyelvművelőkről nem beszélhetünk. Az egyetemeken nincsenek ilyen tantárgyak.” „Magyarországon megjelent egy sor nyelvész, aki a magyar nyelvművelő mozgalom alkonyára figyelmeztet, de van egy derékhad is, az Anyanyelvápolók Szövetsége köré tömörült nyelvészek/nyelvművelők népes tábora, amely a Kodály Zoltán által meghirdetett, s olyan óriások által felkarolt nyelvművelő mozgalom zászlóvivője, mint amilyen Lőrincze Lajos, Deme László, Pécsi Blanka stb. voltak. Akik belátták, hogy anyanyelvünket szeretve, féltve, rá vigyázva gazdagabbak lehetünk, s hogy felelősek vagyunk őseink sok áldozattal megőrzött hagyatékáért.” Egyike ezeknek az idei Lőrincze-díjas nyelvművelő dr. Pomozi Péter, az ELTE docense, aki a Kossa János Magyar Nyelvművelő Egyesület és Olvasóklub meghívására — a Magyar Nemzeti Tanács, a Pannon Alapítvány, a Vajdasági RTV, a Magyar Szó és a Hét Nap támogatásával — szombaton Szabadkára látogatott, hogy más előadókkal együtt nyelvi képzést tartson a vajdasági magyar média munkatársai számára.

 

Dr. Pomozi oktatói és kutatói témakörei a következők: történeti nyelvészet, folklórlingvisztika, nyelvművelés és nyelvtervezés, valamint nyelvpolitika.

Állandó saját rovatai vannak a médiában, a következők:

Magyar Idők: Szóban forgó (anyanyelvi rovat Balázs Gézával, Minya Károllyal közösen)

e-nyelvmagazin.hu — Szólásmentés rovat.

 

 

Dr. Pomozi Péter szombati előadásának címe a következő volt: Frazémák (állandó szókapcsolatok, szólások, közmondások), idiómák és szórend a media nyelvhasználatában.

A többi között arról beszélt, hogy jól ismerjük-e közmondásainkat, szólásainkat. A magyarországi média nyelvhasználatában hemzsegnek ugyanis az idióma-hibák. Többnyelvű környezetben ez a kérdés még összetettebb, még kényesebb. Manapság pl. minden bedől a világban, bedőlnek bankok, valuták, vállalkozások, eladósodott kisemberek. De tényleg mindenki mindenütt bedől? Mindegy-e, hogy milyen idiómákat használunk? Egyet-kettőt csontig rágunk s közben feledünk másik ötvenet?!

 

Aztán: megváltoztathatja-e a szórend az információt, befolyásolható-e, netán tudatosan manipulálható-e egy hír szórendi játszadozással? A könnyed stílusú, közérthető ismertetéseket gyakorlati példaanyag követte: látlelet a magyarországi média nyelvhasználatából, gyakorlati útmutatóval a hibák elkerüléséért, mindennapi színes magyar médianyelvünkért.

 

 

Dr. Molnár Csikós László A mai vajdasági magyar sajtónyelv különleges szavairól szólt. Ismert nyelvtudósunk a vajdasági magyar sajtónyelv tanulmányozása során ugyanis számos olyan szót talált, amely előfordulásában vagy használatának gyakoriságában sajátosnak bizonyul. Mint mondta, nagyon érdekes lenne például hiánykutatást végezni, vagyis esetünkben feltérképezni a Magyarországon használt szóállománynak azokat a szavait, amelyek nem fordulnak elő a vajdasági magyar sajtónyelvben (és az itteni magyarság szóhasználatában sem). Mint például az előirányzat, a közület, a hungarocell stb. 

 

A kisebbségi körülmények között megjelenő sajtótermékek nyelvének vizsgálata több szempontból is hasznos, egyrészt azért is, mert mutatója lehet azoknak a társadalmi, gazdasági, kulturális körülményeknek, amelyek az adott kisebbség létét meghatározzák, másrészt jól kiegészítheti a nemzeti nyelv szókészletéről kialakított képet.

 

 

Kartag Nándor, a Vajdasági RTV nyugalmazott szerkesztője A szöveg, a hangzás és a látvány együttese és kölcsönhatása a televízióban címmel tartott igen hasznos és élvezetes előadást. Egyebek között kitért arra, hogy a médiumok közül a tévé a legösszetettebb médium, amely a néző számára „egy csomagban” közvetíti a felolvasott és képpel ellátott szöveget. A televízió nagy előnye a többi médiummal szemben, hogy a nonverbális vagy metakommunikáció eszközeinek a használata nagymértékben segíti a tájékoztatást, sőt a vizuális részletek által akár még újabb információkkal is bővítheti a szöveg eredeti tartalmát. De ugyanúgy ronthatja is azt az olvasás, illetve a illusztráció rossz minősége. A nem megfelelő hangsúlyozás és a helytelen artikuláció miatt félreérthető lesz a beszéd, illetve az is ronthatja a téjkoztatás minőségét, hogy az eseményen készült videofelvételnek tévesen kiválasztott részletét mutatják be. Ezenkívül a leggyakoribb fogalmazásbeli hibákra is felhívta a figyelmet.

 

 

Karácsony Fanni (Budapest) Hétköznapi csaták az igényes köznyelvért — Egy szerkesztő-korrektor följegyzései címmel beszélt arról, hogy miként igyekszenek a különféle vállalkozók számára készülő újságok nyelvét érthetővé tenni valamennyi olvasójuk, azaz az igen vegyes összetételű célközönség számára. (Mint ahogy médiumaink újságíróinak, lektorainak is elsősorban az a feladatuk, hogy minél érthetőbben, minél világosabban fogalmazzák meg az információkat az olvasó- és nézőközönségnek, rádióhallgatóknak az elfogadott köznyelvi normának megfelelően.) A törvényszövegek, jogszabályok eredeti megfogalmazása ugyanis gyakran túl bonyolult, olyannyira „kacifántos”, hogy az egyszerű olvasó sokszor úgy érzi, mintha az információk kódolva volnának. S az olvasóik — a cégvezetőktől kezdve az egyéni vállalkozókon át a „kényszervállakozók”-ig honorálják a törekvéseiket a dicsérő szavakon kívül nem utolsósorban azzal, hogy évről élvre szinte hihetetlen mértékben növekszik a példányszámuk.

 

 

Mire ügyelnek a népszerű újságok szerkesztése során? A többi között a következőkre:

 

Amire van magyar kifejezés, azt magyarul használják a köznyelvi normatív változathoz alkalmazkodva. A mondatszerkesztésben kerülik a túl hosszú közbevetéseket, amelyek akadályozzák a megértést. Igyekszenek kiiktatni a terpeszkedő kifejezéseket, töltelékszavakat. Ügyelnek arra, hogy egy mondat egy információt tartalmazzon. Ha könnyebb olvasni, az információ hamarabb eljut az olvasóhoz. Fontos persze, hogy ne legyenek kétértelműségek magában a jogszabályban sem. Ha ilyet tapasztalnak, figyelmeztetik az információt kibocsátó intézményeket, hogy magyarázzák meg érthetően a közlendőjüket. 

 

De nemcsak ezek a „szaknyelv”-en íródott írások szorulnak korrekcióra. Hanem gyakran azoknak az értelmiségieknek az írásai is, akik nem írónak, újságírónak készültek. Ami természetes.

 

 

Itt nálunk, a mi környezetünkben ugyancsak gyakran hallani zsörtölődést a sértett hiúságú szerzők részéről amiatt, hogy a lektor kijavított valamit az írásukban, amit szerintük nem kellett volna. Felvetődik tehát a kérdés: meddig terjed a lektor, illetve a szerkesztő javítási joga? S meddig az írói szabadság? Ezt a kérdést már Kosztolányi is feszegette Az író szabadsága és a szerkesztő joga címmel egy vitacikkében (Pesti Hírlap, 1935. május 12.). Ennek néhány részletét idézzük befejezésképpen:

 

„Az író minden szava szent és sérthetetlen. Joga van ahhoz, hogy úgy fejezze ki magát, amint kedve tartja, simán, ékesen, kopárul vagy kócosan, sőt talán ahhoz is joga van, hogy olykor elgyötörjön, megnyomorítson egy szót, vagy szeszélyből, úri fölényből fölrúgjon egy nyelvtani szokást, mert az író, a kifejezés öntudatos alkotó művésze esetleg ezzel is jellemezni akar valamit. Nála a forma és a lényeg egy. Tilos is hozzányúlni az ilyen íráshoz, ha mindjárt a legszentebb szándék és a legnagyobb szaktudás vezet is bennünket. Aki elvesz belőle egyetlen vesszőt, az megérdemli, hogy ezt a vesszőt a hátán suhogtassák meg.” (…) De: „Mindenekelőtt tisztázni kell, hogy kicsoda is az író. Nézetem szerint az író csak az, aki íróművész is.” „De nemcsak írók írnak és nemcsak azok, akiknek mesterségük az írás. Ír mindenki — és pedig joggal —, akinek komoly, érdekes közlenivalója van a nyilvánossággal, szóval műkedvelők is. Ezek közé tartoznak azok a szaktudósok, akik munkatermükben otthonosan mozognak, de mihelyt tollat vesznek kezükbe, gyakran tétovák és gyámoltalanok lesznek. Természetesen köztük is akadnak valódi íróművészek. Ez azonban kivétel. Olyan kivétel, mintha egy orvos vagy egy mérnök hegedülni tud, vagy mintha egy író véletlenül betéve fújja a szerves vegytan vagy fénytan képleteit.” Természetesnek tartja Kosztolányi, hogy a hevenyészett tudósításokat átfésülik a lapok. Még az íráshoz nem szokott tudósokét is. „Ez a szerkesztőnek nemcsak joga, hanem kötelessége is. A tudomány első föltétele a világosság, az érthetőség” — véli. S a vitacikk befejezése így hangzik: Az írói szabadság nem azonos az írói szabadossággal. Lehet, hogy olykor feljajdul az egyéni érzékenység és hiúság, de az ő (a szerző – a szerk. megj.) fájdalmánál sokkal fontosabb tizennégymillió ember szellemi kincse, a nyelv, melyet senki se lomposíthat, szennyezhet, szürkíthet, butíthat és ronthat büntetlenül.”