Hivatás, otthonteremtés, család
Fehér Márta
2021.08.29.
LXXVI. évf. 34. szám
Hivatás, otthonteremtés, család

Az ötévente megrendezendő tárogatós-világtalálkozóra a magyarországi Vajára Kaliforniából, Új-Zélandról, Norvégiából, Svájcból, Németországból, Franciaországból érkeztek ennek a hungarikumnak nyilvánított hangszernek a szerelmesei — és az egyetlen vajdasági magyar tárogató- (és klarinét-) művész, Baráth László, akit felesége, Baráth Szabó Emília előadóművész is elkísért. A művész és zenetanár házaspárral otthonukban, a zentai dűlőkben található tanya-gyümölcsös gyönyörű kertjében beszélgettünk — hivatásról, Szarajevóról, menekülésről, otthonteremtésről, családról, a hosszú házasság titkáról.

— Három éve bekapcsolódtam az 1997-ben alakult, magyarországi Rákóczi Tárogató Egyesületbe. Régóta szerepelt a bakancslistámon a tárogató. Ez a hungarikum, a magyar kultúra gyöngyszeme mindig izgatta a fantáziámat. Szereztem hát egy tárogatót, és elkezdtem tanulni. Én vagyok az egyetlen délvidéki deklarált tárogatós, aki részt vesz a találkozókon Magyarországon, és megbecsült tagja vagyok a társaságnak — meséli László, majd hozzáteszi, mennyire lenyűgöző, ahogyan ezt a magyarként számontartott hangszert azok szólaltatják meg, akiknek az anyanyelve a tárogató szót egyébként nem ismeri, hiszen a kifejezést nem lehet lefordítani!


A Baráth házaspár fellépése Zentán, a városháza előcsarnokában (Tóth Lívia felvétele)

— És milyen csodálatosan játszanak rajta! — teszi hozzá elragadtatva Emília.

— De nem Rákóczi-nótákat, magyar vonatkozású pontozott hangokat, Kodály-feldolgozásokat, hanem saját népzenéjükből merítenek, dzsesszt, szórakoztató zenét, komolyzenét, improvizációt. Új kompozíciók nőnek ki kamarazenében a tárogatóra. S ezek az emberek milyen elismerősen beszélnek a magyar kultúráról! — áradozik László.

Szó esik a kecskeméti Gregus tárogatóskvartettről, mely úgy szól, mint az orgona, és még Erzsébet királynő is lelkesen hallgatta előadását. S azt is megtudom, hogy Baján él egy délvidéki, nagybecskereki, azaz muzslyai származású tárogatókészítő mester, Gregus Pali bácsi, aki mérnökként a fejébe vette, hogy e hangszer készítésének szenteli az életét. Elkezdte gyártani, és világhírű lett, Scott Robinson dzsesszzenész is tőle rendeli a tárogatót.

Lelkesedéssel, életörömmel beszélnek mindenről, ami csak szóba kerülhet egy közvetlen hangulatú, délelőtti kávézás során. A több mint negyven együtt töltött év biztonságos harmóniája köszön vissza minden szavukból, mozdulatukból, és a zene, a hivatásuk iránti mély tisztelet, elköteleződés.

Pedig huszonöt évnyi életük, munkájuk maradt Szarajevóban, a háborúban 1992 tavaszán (mindketten a szarajevói Zeneakadémián tanultak, majd Emília a Szarajevói Zenei Középiskola énektanára volt 1977 és 1992 között, László pedig 1970-től előbb a Szarajevói Városi Fúvószenekarnak, majd a Szarajevói Operának és az RTV szimfonikus zenekarának szólóklarinétosa, majd 1986-tól a Zeneakadémia munkatársa). Nincstelenként kezdték újra az életüket Pécsett — Emília a Nemzeti Színház, László pedig a városi szimfonikusok tagjaként, majd Szabadkán, azután Zentán. Szarajevóról nagyon sokat mesélnek, micsoda város volt az, micsoda élet, kultúra, és minden értelmetlenül odaveszett. László bent ragadt az ostromlott városban — mély nyomot hagyott benne a háborús trauma, amit a járvány miatti karantén idején egy naplószerű könyv kéziratában örökített meg, s amelynek a megjelenése a közeljövőben várható.


A család: Baráth László, Baráth Emília és fiuk, Baráth Gábor (fotók a családi albumból)

Pécsen találták meg az új hazát, László egy alapítványi iskolában dolgozott, felesége a színházban, öt év után azonban munka nélkül maradtak, ekkor szintén a jóisten segítette meg őket, hiszen szinte azonnal adódott egy lehetőség a hazatérésre. A szabadkai zenede akkori igazgatója, Balázs Piri István hívta őket haza, Lévay Mátyás ugyanis akkor ment nyugdíjba a fúvós tanszakról, ezt a helyet ajánlotta fel Lászlónak, Eminek pedig egy saját osztályt. A jóisten becsuk egy kaput és kinyit egy másikat vagy kettőt is.

— Összenéztünk, másnap fogtuk a kis betyárcuccunkat, és hazajöttünk autóval, azt hozva magunkkal, ami abba belefért. 1996-ban tértünk haza, óriási volt az örömünk. A nagynéninél kaptunk szállást, mígnem bérelhettünk egy szolgálati lakást 1997 telén a várostól — mesélik.

— Szabadka kiváló tárháza a zenét illetően a vajdasági, észak-bácskai magyarságnak — de azt hiszem, ez másban is így van. Jobbnál jobb tehetséges gyerekekkel volt alkalmunk foglalkozni, minden évben sorjáztak a kiváló diákok, ki helyből, ki Topolyáról, Apatinból, Zentáról, Óbecséről. Bunford Gábor, Koleszár Nándor, Hényel Gábor, Nagy Tímea…


Szabó Emília — Stuttgart, 1975. (Csajkovszkij: A pikk Dáma)

— Élvezettel mentem dolgozni! — veszi át a szót Emília. — A többségükkel még most is tartom a kapcsolatot. Dobrotka Szilviával, Nánási Helgával, Aleksandra Stankovićtyal… fél órákat beszélgetünk, nagyon sok tanácsot kérnek, felvételeket küldenek.

Mindketten hangsúlyozzák, csodálatos, tehetséges tanítványaik voltak mindenütt, bárhol is fordultak meg. Amíg László asszisztensként dolgozott a szarajevói Zeneakadémián, nagyon sok magyar gyerek tanult ott, köztük Bunford Gábor, Koleszár Nándor Apatinból, Verebes Ernő Zentáról, Papilion Judit, Molnár Melinda…

Megismerkedésük történetére is kíváncsi voltam, illetve arra, hogy több mint négy évtizedes tapasztalattal szerintük mi a jó házasság titka.

— Én már Szarajevóban voltam, amikor Lacit megismertem — kezdte Emília. — Ő már ismert engem az én középiskolás koromból, az 1963/64. évi ifjúsági táncdalfesztiválról, ahová néhány zentai zenedés diákkal ment a zenekart kisegíteni, én pedig énekeltem. Tetszettem neki, de mivel ő két évvel fiatalabb, mint én, nem mert közeledni. Utána a sors összehozott bennünket.

— Emi 1966-ban került Szarajevóba, szólóéneket tanult, egyetemistaként énekelt az operában, már befejezte a Zeneakadémiát, mire én odaértem. 1970-ben elment Németországba, az ulmi és a stuttgarti operában énekelt, majd 1975-ben tért vissza — mondja László, majd ismét felesége folytatja.

— Akkor ismert meg egy kolléganőm által, 1977-ben megesküdtünk, és azóta — Laci féléves budapesti továbbképzését, illetve a zentai zeneiskola igazgatói tisztségének betöltése idejét leszámítva, 2002 és 2006 között — éjjel-nappal együtt vagyunk. Jól kijövünk egymással, nem váltunk unalmassá a másik számára. A titok? Alkalmazkodás…

— …és a vélemények folyamatos egyeztetése — teszi hozzá a férfi. — A kommunikáció, a beszélgetés, hogy az álláspontjainkat elmagyarázzuk egymásnak. Egymás tapasztalatainak a megbecsülése.

— Azt mondják, egy idő után elmúlik a szerelem. Nem szabad elmúlnia. Még mindig mindennap udvarol nekem — osztja meg velünk boldogan nevetve Emília. — S az, hogy mindketten ugyanazzal foglalkozunk, összeköt bennünket.

— A másik, hogy a háború annyira összefűzött bennünket! Elmélyült a szerelem, az egymás iránti tisztelet, megbecsülés, azt nem szabad kiengednie az embernek a kezei közül — veszi át újra László a szót, és hozzáteszik, hogy a fiuk a másik erős kötelék köztük. — Negyven év van köztem és a fiunk között — magyarázza a férfi. — Amikor kitört a háború, mindent meg kellett tenni, hogy egy kis ártatlan lelket kimenekítsünk onnan. Egyszer volt Szarajevóban, azóta nem is akar jönni. Átélte az első bombázásokat, szörnyű volt, lent a pincében, és ez biztos, hogy az ő kis két-három éves lelkében mély nyomot hagyott, meggyötörte. Meg utána a fél év apanélküliség, mire utánuk tudtam menni.


 

Azt is büszkén mondják, hogy fiuk, Baráth Gábor Gergely a szabadkai műszaki középiskola történelemtanára, aki a közéleti szerepvállalásoktól sem zárkózik el. S amikor arról kérdezem őket, hogy miként lett otthonuk a tanya, elmondták, hogy még a ’70-es évek végén vették, csak egy szerszámos bódét terveztek a telekre, végül egy engedélyes, összkomfortos, szilárd anyagból épült házat kerekítettek, és nyaranta idejártak Szarajevóból.

— 2005-ben felvetettük, hogy hol is fogunk sátrat verni idősebb korunkban. Akkor döntöttünk úgy, hogy idejövünk. Negyven gyümölcsfánk van, a termésből pálinka, lekvár, befőtt készül. Virágoskertünk, 80 m-es kutunk, nyári konyhánk és garázsunk is van, illetve egy 70 négyzetméteres házunk szigeteléssel, fűtéssel. Boldogok vagyunk itt.

Emília 2012-ben, László 2014-ben ment nyugdíjba, és elköszöntek Szabadkától. A zenétől azonban nem vonultak vissza, előbb betársultak a helyi népdalkörbe, megfogott bennünket a népdal, a szöveg, a mondanivaló, a dallam. Egy éve pedig csatlakoztak a magyarkanizsai Cantilena Kamarakórushoz, mert ez az ő profiljuk — a többszólamúság. Nagyon élvezik, és közben a kórusvezető Tolnai Ilona karnagy tevékenységét dicsérik.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Riport rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..