A Győrfi család. A felső sorban Emánuel, Izabella és Anita, középen Tamás, Johanna, Dávid és Róbert, az alsó sorban Dániel, Tibor, Judit, Lídia és Ádám

2002-ben, az utolsó népszámláláskor Padén 2907 személy élt 1137 háztartásban. Kiszámolható, hogy egy háztartásra átlagosan alig három személy jut, de szerencsére akad kivétel is. Győrfi Tibornak és Lídiának ugyanis tíz gyermeke van: Tamás 20, Anita 18, Izabella 16, Emánuel 14, Dávid 12, Ádám 11, Róbert 9, Dániel 6, Johanna 5 és a kis Judit egy és fél éves. Közülük egy dolgozik, kettő középiskolás, négy általános iskolába jár, kettő óvodás. Szép nagy és harmonikus családban élnek. Mi történik velük, mivel foglalkozik a család? - erről a szülőkkel és két gyermekükkel, Anitával és Tamással beszélgettem.
* Tamás, hova tűntél el a nyolcadik osztály befejezése után?
- Hároméves kereskedelmi középiskolába jártam, mert a felvételi vizsgám nem sikerült. Most magánúton szeretném befejezni a negyedik osztályt is. A vizsgákkal jól haladok, de közben dolgozom is elárusítóként egy helybeli takarmányüzletben. Nagyon fontosnak tartom az érettségi vizsgát, hiszen nem erről a munkahelyről szeretnék nyugdíjba menni. Lehetőségem van Magyarországon dolgozni, már kaptam ajánlatot is, de a sulit még be kell fejeznem, meg a katonaság is vár még rám. Talán Magyarországon állok munkába, de ezt még nem döntöttem el. Nem kell félreérteni, a megélhetés az egyetlen, amit szem előtt tartok. Anyu két testvére is Magyarországon él, ott egy kicsit könnyebb az élet. Mindezek ellenére én szeretem a szülőfalumat, és a szívem is Padéhoz húz.
* Anita, te most érettségiztél a zentai Bolyai Tehetséggondozó Gimnáziumban. Milyen érzés?
- Jó, de a dicsőség nem szállt a fejembe. El kell mondanom, noha mindannyian színkitűnőek voltunk az általános iskolában, az osztályom döntő többsége 4,30-as átlaggal zárta az első félévet. Bizony, a tudásom egy kicsit hézagos volt, de a lemaradásomat a második osztályra behoztam. Ez az iskola nemcsak a tanítási módszerben különbözik a többitől, hanem abban is, hogy szakkörökön emelt szintű, individuális oktatásban részesítettek bennünket. Abban reménykedem, hogy az egyetemi tanulmány könnyebb lesz, mert nagyon jó alapot kaptam hozzá. A terveim között szerepel Budapesten az Eötvös Loránd Tudományegyetem fizikatanári szakára bejutni, esetleg Szabadkán az építőmérnökire.
* Hogyan telnek a napjaik? - kérdeztem az anyukát, Lídiát.
- Hétköznaponként korán kelünk, a család nincs mindig együtt. Vasárnap viszont közösen reggelizünk, ebédelünk, és kalácsot sütünk, vacsorára pedig a szüleinkhez megyünk. Nyáron a gyümölcsösbe járunk, ott játszunk a gyerekekkel. Tomi főz bográcsost, kitűnő érzéke van a fűszerekhez is. Vasárnap délelőttönként az imaházban órákat tartunk a gyermekeknek. Ez olyan foglalkozás, mint a katolikusoknál a hittan. Délután szintén összejövetelünk van az imaházban, mely tulajdonképpen az apósom házánál van.
* Tizenkét személynek mi kerül az asztalra?
- Amit megtermelünk. A Tiszához közel van a gyümölcsösünk, a fák között pedig elfér a veteményes. Igyekszünk mindenből eleget vetni, hogy a boltból ne sokat kelljen vásárolni. Tibi fizetése meg a gyermekpótlék éppen hogy csak futja a rezsire, a gyerekek iskoláztatására, a havi bérletekre, kevés marad élelmiszerre. Zentán az egyik bevásárlóközpontban vásárolunk, mert ott gazdaságosabb. Ahogy engedi a pénztárcánk, úgy veszünk szalámit, pástétomot, sajtot. Sajt ritkán van, de túró kerül az asztalra. Sertést is vágunk, meghagyjuk mind a négy sonkáját.
* Miből mennyi fogy?
- Huh, számolnom kell. Tizenöt zsákkal, azaz körülbelül kétszáz kiló burgonyát eszünk meg egy évben. Tej is sok fogy. Az apróbbja még tejezik, naponta legalább három liter kell belőle. Ha az egész család itthon van, akkor négy kenyér fogy el naponta.
* Elégedett azzal, amit a sors adott önöknek? - fordultam a családfőhöz.
- Természetesen. Hiszünk Istenben, a Biblia tanításában, ami szerint az ember elégedjen meg azzal, ami van. Valójában a gyermekeinket is azért vállaltuk, mert Isten áldásai. Én nem szeretnék senkit rábeszélni a nagy családra, mert ez személyes dolog.
* Térjünk vissza az említett imaházhoz. Hallhatnék erről valamit?
- Tulajdonképpen egy majdnem üres terem, ahol csupán székek vannak, zongora meg egy asztal. Lényegében ebben is különbözik a protestáns vallás a katolikustól. Amit még fontosnak tartok megemlíteni, hogy az áldozást mi úrvacsorának nevezzük, ami két- vagy háromhavonta van. Ostya helyett kenyeret törünk, pohárból bort iszunk. Vannak vallási énekeink, imáink, szónoklataink és Biblia-magyarázataink. Apósom feláll, és olvas a Bibliából, mert szertartás nincs. Keresztény Testvéri Közösségnek hívják a gyülekezetünket. Apósom baptista prédikátornak tanult, és baptista is volt egészen negyvenéves koráig, amikor kiléptek. Van egy tévhit a padéiak között, hogy mi még baptisták vagyunk. Keresztényeknek valljuk magunkat, és ez a közösség úgy alakult ki, hogy azok az emberek, akik az imaházakba vagy templomokba jártak, elvilágiasodtak. Voltak, akik nem elégedtek meg azzal, hogy csak formális keresztények legyenek, összejártak, írásokat kutattak, hogy jobban megismerjék, mi is valójában Isten akarata. Végül kiváltak az egyházakból. Más országokban is vannak Keresztény Testvéri Közösségek, muszáj volt a gyülekezetüknek nevet adni a hatóságok miatt. Ha valaki akar, akkor eljár közénk, ha nem, akkor nem jön el. Itt minden szabad akaratból történik. Ezeket azért mondtam el, hogy megértsd, nálunk nincsenek papok és hívek. Az prédikál, aki jobban megismerte az isteni igazságokat. Nemcsak egy személy, hanem ketten, hárman is. Utána bárki elmondhatja, ami a szívén van, vagy amit megértett a Bibliából. Mi olyan emberek közössége vagyunk, akik szívbeli keresztények akarnak lenni.
* Milyen nevelést kapnak a gyermekei?
- A nevelés a családban kezdődik. A gyerekeket akkor lehet nevelni, ha bizalommal vannak a szüleik iránt. A nevelést magunknál kezdjük. Igyekszünk a saját példánkkal elöl járni. Mi nem káromkodunk, így a gyerekeink sem. Nem dohányzunk és nem fogyasztunk szeszes italt. Nem olyan értelemben, hogy egy kortyot sem, de nem italozgatunk. Ezt szeretnénk a gyerekekbe is belenevelni. A gyerekek, ha megszeretik azt a családi melegséget, amit itthon látnak, akkor valószínűleg önként választanak valami hasonlót. Ez nem minden esetben valósul meg, de senkit sem lehet erőltetni. Meg kell őket tanítani a jó és a rossz fogalmára, hogy választani tudjanak. Az idejüket is pozitív dolgokkal töltjük ki. Zenével foglalkozni hasznos, ezt látjuk mi is. A zene iránti szeretetet apósomtól örökölték. å több hangszeren is játszik. A lányok sportolnak, a fiúk majd röplabdázni kezdenek. Jó dolognak tartjuk a mozogást.
* A hangszerek kiválasztása hogyan történt?
- Szerettük volna, hogy a gyerekek zeneiskolába járjanak, de erre Padén alig volt lehetőség. Az adai zeneiskolából jöttek Padéra harmonikát tanítani. Anita és Tomi magánúton jártak egy évet. Bizonyos alapot kaptak, de a harmonika nem igazán a hangszerük. Izabella szolfézst tanult. Aztán felújították a helybeli Önkéntes Tűzoltó Egyesület fúvószenekarát, melynek Karácsonyi István lett a karmestere. Először Tomit hívták trombitázni, majd szóltak Anitának és Izabellának is. Azóta szorgalmasan fújják a hangszereket. A tűzoltózenekarban utánpótlás is van, Ádám, Dávid és Robi is muzsikál már.
* Anita és Tomi, mekkora szerepet játszik a zene az életetekben?
- Közepeset - válaszolta Anita mosolyogva, és hozzáfűzte: - Szeretem a zenét. Énekeltem az iskolám népdalkórusában és a zentai Kapaszkodó együttesben is, mely megzenésített verseket ad elő. Gitározni előbb kezdtem el, mert volt itthon ilyen hangszer, anyu és apu is tud rajta játszani. Kezdetben nem szerettem, de most már a klarinétozás is megtetszett. Hangszeren játszani érték, de az iskolai elfoglaltság miatt nem jutott elég idő a zenekarra. A tanulmányaim mellett folytatni szeretném a zenélést, mivel már az életem részévé vált.
- Az én életemben elég nagy szerepet játszik a zene, mert muzsikálni és zenét hallgatni is nagyon szeretek. Amióta megalakult a zenekar, azóta játszom rendszeresen hangszeren. A karmesterünk nagyon jó szakember, sokat tanultunk tőle. Bárhogy alakuljon is az életem, a zenéléstől nem szeretnék megválni - mondta Tomi.
* A falunapi ünnepségen is felléptetek, ahol Győrfi családként konferáltak fel titeket. A közönség vastapssal fogadott és biztatott benneteket.
- Az örömbe üröm is vegyült. Jobban szerettem volna a tűzoltózenekarral fellépni, de a helyi közösség nem hívta meg. Én a zenekarhoz is tartozom, és rosszulesett. Saját hangszerrel és saját dallamokkal léptünk fel. Úgy készültünk, hogy mi legyünk jelen, ne a tűzoltózenekar egy része - magyarázta Tamás.
* Terveztek-e a közeljövőben Győrfi család néven hanglemezt kiadni?
- Kértek már tőlünk kazettát, de még nem jött össze. A mi zenénk amatőr szinten van. A technikai felszerelés hiányában mi csak magnós zenekar lehetünk, ami arra lesz jó, hogy unokáinknak megmutassuk, hogyan muzsikáltak az ősök - vélekedett Anita.
* Mennyire fontos a zene a falvak életében?
- Fontos is, igény is van rá, mégis kevés a zenész. A mi időnkben a szegény ember gyereke is tudott zenélni, mert hozzáférhető volt a zeneiskola. A fiatalok érdeklődése manapság megváltozott. Az viszont a társadalom hibája, hogy nemigen szeretik a klasszikus zenét. A szülők, de a gyerekek sem látják a zenetanulás elképesztő nagy értékét. Ha egy falu a diszkónál többet nem tud adni a fiatalságnak, akkor nincs is értelme a zenélésnek. A szegénység azt hozta magával, hogy olcsóbb a zenét hallgatni, mint tanulni - fejezte be a beszélgetést Tibor.