Hajlítgatom a cicerómétert, dobolok vele a tenyeremen, a mennyezetet bámulom. Ismételgetem a szertartásos cselekménysort. Pontosan úgy, ahogy azt harminckét évvel ezelőtt a 7 Nap főszerkesztőjétől először láttam. Segítséget várok. Hiába. Akár ciceróban (tipográfiai mértékegység: 12 pont) mérem a két hasábot, akár komputeres karakterekben számolom: a két flekk, az két flekk. Túl kevés ahhoz, hogy az ötvenkilenc éves vajdasági magyar hetilap múltjáról érdemben írhassak. Pedig most, április első napjaiban ünnepli megjelenésének 59. évfordulóját lapunk, a 7 Nap, a Hét Nap. Már a kétféle fejléc is magyarázatra szorulna. Arról nem is szólva, hogy a történetből nem maradhat ki az a nehéz periódus, amelyet Szabad Hét Nap néven küzdöttünk végig. Sőt: egy időszakban kettő, sőt három darab is volt egyszerre a 7-es számhoz ragaszkodó lapból... Nem bonyolódnék bele - majd megírja valaki jövőre, a 60. évfordulón. A jussról beszélnék inkább. A hétnapos hagyatékról, melyet fiatalként az elődöktől kaptunk. S melyet annak rendje és módja szerint, illik továbbadnunk.
Ne múljon úgy el nap, hogy ne tanulnál valamit. Nem teszem idézőjelbe, mert nem mernék megesküdni rá, hogy ez a mondat szó szerint is elhangzott volna ott, a 7 Nap régi szerkesztőségében (Nićin-féle palota). De benne volt a levegőben, a ,,nagy öregek viselkedésében, akár politikáról szólt az eszmefuttatás, akár zenéről, irodalomról, színházról. Akár erkölcsi kérdések feszegetése volt a téma, akár az életet jelentő hétköznapi dolgokról beszélgettek vagy éppen vitatkoztak. Mi, a fiatal rácsodálkozók, ezekből a beszélgetésekből nem szűrhettünk le mást: rengeteget kell még tanulnunk, s ezt sohase lesz majd szabad abbahagynunk. Először megtanulni például, hogy kíváncsinak lenni, kérdezni, körüljárni egy témát, ellenőrizni a hallottakat - nem illetlenség, hanem egyenesen kötelező. Megtapasztalni, hogy nyitottnak lenni a világra jó, hiszen a dolgok nem mindig olyanok, amilyennek látszanak. Mindig meg kell hallgatni a másikat, mérlegelni az érveit, mielőtt ellenérvelésbe fognánk, vagy egyenesen ítélkeznénk. Hiszen az élet - és ezt naponta példákkal támasztották alá - nem egészen az, amilyennek a tanulmányainkból, olvasmányainkból ismerjük, vagy amilyennek a korzóra nyíló szerkesztőségi ablakokból látjuk. A ,,pizsamaírás (az íróasztal mellett született elmélkedés) a ,,medve csoport műfaja - mondták. Az újságírónak, a fiatalnak pláne, a terepen a helye. Menni kell, ki a mezőre, a szántó-vető ember után. Tanyasi iskolába, eldugott falvakba, messzi vidékekre. Menni hétről hétre az emberek közé. Mentünk. Az újságírásnak köszönhetem, hogy szinte nincs a Vajdaságnak olyan települése, ahol ne fordultam volna meg (sínbuszon vagy autóbuszon zötyögve, ha kellett, gyalogosan vagy autóstoppal, csak jóval később a fotós kolléga autójával). Jegyzetfüzettel a kezemben bebarangolhattam a Tündérkertet, Erdélyt, és a másikat is - Baranyát. A terepet jelentette Šumadija, Szarajevó, Maribor, Zágráb, Ohrid környéke, Kotor... Bejártam a vajdasági iskolákat, a cigánytelepeket, a požarevaci női börtön falai között beszélgethettem át az elítéltekkel három napot... Nem sorolom, hiszen hasonló listával folytatni tudja mindegyik kollégám. A lényeg: élmény volt minden út, minden találkozás. Maradandó élmény, akár örömet sugárzó történet született belőle az újságban, akár szívszorítóan lehangoló. Talán ezért mondják az újságírókra: aki beleszagol egyszer a nyomdafestékbe, az többé nem szabadul.
Ha valaki azt kérdezné tőlem, melyik volt az 59. éves hetilapunk legjobb tíz éve, gondolkodás nélkül mondanám: 19821992. Abban az időszakban annak a csaknem húsz újságírót alkalmazó 7 Napnak a szívét, lelkét, gerincét tizenkét (12!) nyomdafestéktől fertőzött profi alkotta. Erejük teljében, pályájuk legjobb szakaszát élő újságírók, köztük néhány kiváló tehetség: a harmincvalahány és a negyvenvalahány évesek generációja. Legfeljebb hetente kétszer jártak be a szerkesztőségbe. Terepen voltak. Ma összesen ha vagyunk tizenketten. Azok helyébe, akiket határon túlra sodort a háború szele, nem jöttek fiatalok. Mire is jöttek volna a kilencvenes években: éhbérért a létbizonytalanságba? Hiányzik egy generáció. Hiányzik a Hét Napból a legendás tizenketteké. De hiányzik Magyarkanizsáról, Doroszlóról, Bezdánból, Temerinből... is. Téma. Az életünkről szól. Arra számítok, hogy a fiataljaink - szerencsére van néhány kezdő újságírónk - majd kiriportozzák.