Máig jól emlékszem egy bizonyos videotékás élményemre 1996 nyarán. Abban az időben még elsősorban a műsoros kazetták borítói alapján választottunk filmet, és persze a tékában kölcsönzősként dolgozó önjelölt filmesztéták és kritikusok szakértelmére hagyatkoztunk. Amikor kiválasztottam egy viszonylag új, a Hetedik című thrillert, a videotékás hölgy azonnal rávágta: tedd azt vissza, kisfiam, nem neked való.
Amikor rákérdeztem, hogy miért, lakonikusan és valami furcsa, profetikus hangnemben csak ennyit mondott: annak a végén a rossz győz. Szerintem maga sem tudta, mennyire rátapintott a lényegre. Húszéves David Fincher kultfilmje, a Hetedik.
Talán mondanom sem kell, ragaszkodtam hozzá, hogy megnézzem. Hiába is próbáltak volna mindenféle korcsoport-besorolásokkal visszatartani. Amikor végignéztem, nem elsősorban a végkifejlet volt rám nagy hatással, hanem inkább a bizarr gyilkosságok láncolata és az az eredeti ötlet, hogy egy sorozatgyilkos a hét főbűn alapján vadássza le — látszólag — ártatlan áldozatait. A befejezéssel kapcsolatban azt tudom felidézni, hogy ugyan rendhagyó volt, és roppant furcsa, valahogy mégsem éreztem azt a katartikus „heuréka” pillanatot.
Nem rendült meg tőle a világom tizenhárom évesen, jó öt évvel később azonban, amikor szervezett busszal éppen egy nyaralásról tartottunk hazafelé, mit ád Isten, éppen a Hetediket vetítették a buszon, éjfél után. Az elejétől a végéig, tátott szájjal néztem, és ma már bizton állíthatom, az élmény felülírta a nyaralásét is. Olyan mozaikdarabkákból építkezik ez a végtelenül sötét és esőáztatta történet, amelyek a befejezéssel együtt egy kerek egészet, ha úgy tetszik, egy szörnyűséges freskót alkotnak az igazságérzettel bevont, ártatlan lelkületünk fehér falán. Meggyaláz és bűnbe ejt, egyszerre fájdalmas és felemelő — az erőssége azonban mégis kegyetlen racionalitásában rejlik.
A bestiárium szócikkeinek legfontosabbika maga az ember, mind közül a legkegyetlenebb szörnyeteg. Ha Kevin Spacey, a Hetedik sorozatgyilkosa nem úgy fejezi be pályafutását, ahogyan azt a filmben láthatjuk az utolsó pillanatban, értelmetlen, indokolatlanul sötét és bugyuta film maradt volna Fincher alkotása. Így viszont egy olyan ördögien mesteri terv precíz végrehajtásának lehetünk tanúi, amelynek végén — ha látszólag felülkerekedik is a jó, és a gonosz elnyeri méltó büntetését — el kell ismernünk, Spacey antihőse valójában piszkosul legyőzte a vele macska-egér játékot játszó két nyomozót. Ez az egyik ok, amely miatt mindenképpen pótolni kell a mulasztást, ha még nem láttuk a Hetediket. Emellett persze számos más ok is van. David Fincher rendező nem túlságosan optimistán állt hozzá a forgatókönyv megfilmesítéséhez, mely végül 33 millió dollárba került. Ezt a filmet valóban elkerülték a díjak, de olyan alapmű kerekedett belőle, amellyel 300 milliót sikerült kasszírozni.
Ami viszont egy filmesnek mindennél nagyobb elismerés, hogy a legkülönfélébb horrorfilmek és thrillerek mindmáig lopnak belőle. Már a főcím stílusa és hangulata is egyedi, a napfényes Los Angelest még sohasem láttuk ilyen sötétnek és komornak. A látványt bevallottan az Ördögűző ihlette, és valószínűleg Scorsese Taxisofőrje is hatással volt rá. A Brad Pitt--Morgan Freeman nyomozópároshoz persze kellett egy karakteres sorozatgyilkos is, a választás pedig az utolsó pillanatban Kevin Spacey-re esett, akinek nevét még a stáblistában sem közlik, hogy aztán váratlanul, a film háromnegyedénél felbukkanjon a semmiből.
Az öreg, kiégett Somerset nyomozónak mindössze egy hete van a nyugdíjig, amikor utódjával, a lelkes és fiatal Millsszel egy gyilkosság helyszínére sietnek. A hét főbűn alapján sorban gyilkoló elmebeteg nyomába erednek, a nyomasztó történet pedig elindul a sötét és keserű végkifejletig vezető útján. Előbb egy halálra etetett, „mohó” áldozatot találnak, akivel brutális kegyetlenséggel végeztek, majd szép sorban következik a kapzsiság, a lustaság, a kevélység, a bujaság, az irigység és végül a harag.
Egyik gyilkosság követi a másikat, újabb és újabb bűnösök lakolnak meg. Érdekes, hogy a nyomasztó légkör ellenére a Hetedikben mindvégig nem látunk egyetlen gyilkosságot sem. A brutálisan megkínzott áldozatok holtteste jelzi a pokol felé kikövezett utat, a happy end pedig elmarad. Fincher filmjét 1995-ben mutatták be az Egyesült Államokban, és mindmáig előkelő helyen szerepel a legtöbb internetes filmes fórum legjobb filmeket összesítő listáján. Annak pedig külön örülhetünk, hogy egy-egy magyar kereskedelmi tévécsatorna időről időre műsorra tűzi — szigorúan a késő esti órákban.
