— Nem fogok az öregek házában kikötni, toppantott (a szöveg), és hogy ez így is legyen, arról határozottan gondoskodni szándékozott, méghozzá egy újabb retró történettel, pimaszul hátravetve a fejét (feltételezem, a szövegnek is van feje, ha már teste biztos, lásd: szövegtest), élemedett korához képest — tárca(novella) — fiatalos lendülettel.

Telcs Ede szabadkai gimnazista, majd a városban állomásozó, szabadkai 6-os honvéd gyalogezred büszke katonája akkor is emlékezett ifjúkora városára, amikor erre már semmi különösebb oka nem lett volna, hacsak nem valami nosztalgiában úszó jellemről van szó. És nem ilyenről van szó, hanem korának kiemelkedő szobrászművészéről — amit kezdőként a kaszinó bejáratát nyögve, valamiféle dühös beletörődéssel tartó atlaszai is elárulnak — akiben megvolt minden olyan tulajdonság, ami az előrejutáshoz, sikerhez szükséges: nem volt túlságosan tüskés, de határozottan elutasító sem, véleményét finoman tudta formálni, akár ujjai közt az agyagot. Egy nagyszerű ember volt, aki 1929-ben a Herendi Porcelánmanufaktúra művészeti igazgatója lett.

A szöveg személyesen neki köszönheti ezt a bájos fiúcskát.

Telcs Ede azért emlékezett ifjúkora városára, mert itt ismerte meg a feleségét, Gerő Annát, egy téglagyári igazgató lányát. Az emlékezés eleinte boldogsággal töltötte el, később mélasággal, még később pedig csodálkozással, de ez inkább volna bizonyos Gárdonyi nevű szerző terepe.

A vidéki házak a csipkék és nippek terepei. Akár az erkélyek oszlopainak közét a pókhálók lágy októberi délutánokon, úgy szövik be a vidéki házak szekrényeit a csipkék. Alakjuk, formájuk, méretük, vékonyságuk egészen különböző, és készítőjének tehetségéről árulkodik.

Ennyiben egy vidéki háziasszony is lehet művész.

Lássuk be! — kiáltott, sikoltott fel (a szöveg), de ez teljességgel felesleges, mert belátjuk.

Mit belátjuk! Magunk is igazoljuk. Hiszen mindenkinek volt gyerekkora, benne nagyanya, csipke, nipp.

A bájos fiúcska, fején barna kalapkájával, amelyhez egy finom toll is illeszkedik, feltűrt ujjú ingében, világos zöld nyakkendőjében és sötétebb zöld rövidnadrágjában, egy fűbuckán állva fordul éppen hátra, figyelmezve valami hozzá intézett szókra — feltételezzük. Játékába, lovacskájába kapaszkodik, aminek azért nincs füle, mert letört a két világháború között, talán közelebb a II.-hoz. A kalap alól kibukkan a haja. Ettől megtelik élettel. Akárki tervezte, Telcs jól tette, hogy gyártásba engedte.

A porcelán fűbuckán, ahol a kisfiú biztonságra és egyensúlyra lelt, alulról kék pecsét látható, amelyen az áll, hogy HERENDI. Innen indult minden. Az egész történet.

A fiúcska egy sűrűn horgolt terítőn áll, akárha cérnatenger közepében, háta mögött a város magyar színházát 1945-ben megalapító színész özvegyétől kapott rózsacsokor barnállik és egy szék támlája, annak veti hátát, aki megfárad.

A szék és a fiúcska valaha Gerő Amália — téglagyáros unoka, miután felszabadítják, takarítónő a színházban — tulajdona volt. A történetbe egy ószerestől került, sok pénzért, és a nem létező polgári múlt pótlását szolgálja. Műhaj és leszívott hastájéki háj. Az is ilyesmit szolgál, csak másként és máshogy és más okból kifolyólag. De ez inkább volna a legnagyobb magyar író terepe (erről nincs közmegegyezés).

A fiúcska hasonmása — kedvességből mondjuk így, kedvezünk a hősnek, úgy teszünk, mintha egyetlen volna a világon — egy budapesti porcelánüzletben került a szemünk elé. A József nádor tér környékén egy árkádok menedékében megbúvó, a széltől, esőtől és kipufogó gázoktól védett üzletsor egyikében. Az üzletek, mint afféle üzletek az előkelő negyedekben, állatok nyálából (régebben, még az állatok jogai előtti időkben: bőréből) nyert anyagokból varrt ruhát, elegáns írószereket és órákat, nem védett állatok bőréből készült cipőket (óh, a marhák!) árultak és — természetesen — porcelánt. A csupaüveg üzlet ragyogott a sötét pesti éjszakában, nem sajnálták az apró égőket, mint megannyi csillag ragyogta körül a csészéket, tányérokat és bájos nippeket. Bár a nippek, bizonyára mert árkategóriájukat tekintve a legalsó lépcsőfokon állnak, az ajtó közelébe voltak száműzve, az oldalkirakatba. Ugyanis a boltnak mélyedéses bejárata van. A mélyedésben vannak a nippek, a fronton, a kirakat közepén pedig az óriási vázák, elefántok és levesestálak.

Ebben a mélyedésben ágyazott a néni. Ősz hajának választékában hullámcsat, nyakában lila kötött sál. A fiúcska, sok társával együtt rászegezte tekintetét. A bolt márványból készült, néhány centire kiálló cokliján szétnyitott, gerincével felfelé fordított könyv, a címére nem emlékszem.

Amikor hátrafordultam, a fiúcska és a néni már az álmot keresték.