- Szabó Attila fotója

Bence Lajos 1956-ban született Göntérházán (Szlovénia). Magyar nyelv és irodalom szakos tanár. 1994-ben doktori vizsgát tett, disszertációja könyv alakban Írott szóval a megmaradásért címmel jelent meg, és azt a muravidéki irodalom enciklopédiájaként is emlegetik. Jelenleg a Népújságnak, a szlovéniai magyarok hetilapjának a főszerkesztője, valamint a Zalaegerszegen megjelenő Pannon Tükör című irodalmi folyóirat főszerkesztő-helyettese. A Hazatérítő című, legújabb verseskötete 2006-ban, az ötvenedik születésnapjára jelent meg. Ezt mutatta be nemrégiben Zentán, ahol a beszélgetésünk is készült.
* Általánosan elterjedt nézet, hogy a szlovéniai magyarok nagyon jó helyzetben vannak. Igaz ez?
- Azt szoktuk mondani, hogy minket egy kicsit elkényeztetett a szlovén állam. 1974-ben, amikor az új alkotmány készült, a két őshonos kisebbséget, az olaszt és a magyart, államalkotó elemként fogalmazta meg, majd később, a független államnak az alkotmánya is azokat a jogokat szentesítette. Ez precedens értékű a kisebbségpolitikában. Nálunk jogilag nagyon rendben van minden, sajnos, a gyakorlatban 40 év után sem tudtuk ezeket a jogokat úgy érvényesíteni, hogy az örömünk maradéktalan legyen. Én azt emlegetem, amikor keserű pillanataim vannak, hogy mi már egyszer kihaltunk a hatvanas évek végén, és csak a Mindenhatónak köszönhetően vagyunk még ma is hivatalosan hétezren. Mi egyébként azt állítjuk, tízezren vagyunk, hogy jobban hangozzék az állam felé, mert a hétezer nagyon kevés. Mellesleg azokat a magyarokat is beszámítjuk, akik a népszámlálás alkalmával nem vállalják a származásukat. Talán egyszer meggondolják magukat, ha majd a Muravidéken jó lesz magyarnak lenni. Az olaszok egyharmadát képezik az országban lévő kisebbségeknek, de ha valakinek közülük csak a haja szála is meggörbül, akkor másnap a külügy akkora rebelliót csinál Ljubljanában, hogy mindenki tud róla. Ezt Budapesttől nem igazán tapasztaljuk, pedig nekünk is közben meggörbült nemcsak a hajunk szála, hanem a gerincünk is, de eddig egyik kormány sem volt annyira karakán, hogy kiállt volna mellettünk.
* Lássuk, mi a helyzet a megmaradáshoz szükséges tényezőkkel: oktatás, művelődés, sajtó.
- A kétnyelvű oktatással nem dicsekedhetek, több komoly tanulmányt is szenteltem ennek a témának. Jobb lett volna, ha nálunk is egynyelvű iskolák vannak. Az olaszok nem is mentek bele ebbe a játékba. Ma is kirakatnak számít, mondván, a szlovénok is rá vannak kényszerítve arra, hogy magyarul tanuljanak. Tanulni tanultak, de én alig ismerek pár embert, aki ebben a negyven évben megtanulta ezt a nyelvet, a többi még a konyhanyelvi szintet sem sajátította el. Ma már érzik ennek hiányát, mert beindulnak a gazdasági kapcsolatok Magyarországgal, a határ menti térség elkezd fejlődni, jó lenne, ha az angol mellett magyarul is tudnának. Amire büszkék lehetünk, hogy 1990 után kiépítettük az intézményrendszerünket, van kulturális és sajtóintézetünk, rádió- és tévéstúdiónk, amelyeknek a működése államilag biztosított forrásból történik. A Népújság hetilapként jelenik meg, a magyar tévéműsorunk heti egy óra, ismétléssel kettő. Tulajdonképpen lehetne több is, mert napi fél órát szavaztak meg, de hiányzanak a szakkáderek és a tévé is spórol egy kicsit rajtunk. Az olasz műsorokra az ötszöröse jut, ötven ember van a koperi tévénél állásban, napi hat órát sugároznak. A magyar rádióadás napi tizenhárom óra volt, de most az esti ismétléssel együtt 17-18 óra körül alakul. Évente 5-6 könyv jelenik meg nálunk magyar nyelven. Szinte nincs olyan hét, hogy ne lenne valamilyen rangos művelődési rendezvény, kiállítás, irodalmi est, könyvbemutató, színházi előadás. Ezekre mindig megtelik a gyönyörű, Makovecz Imre által tervezett épületünk, hiszen nemcsak a környékről, hanem Zalából, a Muraközből és Csáktornyáról is vannak látogatóink.
* Verseidben a szülőföldről írsz, az onnan származó művészekről, nagy egyéniségekről, azok tiszteletéről: Vlaj Lajos például a muravidéki magyarság első költője, kisebbségi politikus volt, Zala György lendvai szobrászművész, az MTA tiszteletbeli tagja, Szunyogh Sándor... Miért tartod fontosnak, hogy ezek az emberek megmaradjanak a köztudatban?
- Nekem lelki kapaszkodók, de az sincs rendjén, hogy ezeket az embereket a magyar kultúra hosszú évtizedeken át elfelejti. Zala Györgynek még ma sincs utcája Budapesten. Az is felháborító volt, amikor a tanítványaimmal Budapesten, a Hősök terén jártunk, és az idegenvezető sem tudta megmondani, hogy azt a csodálatos kompozíciót, a Millenniumi emlékművet, melyik művész álmodta meg. Sőt, nemcsak elképzelte, hiszen a királyszobrokat, Gábriel arkangyalt maga Zala György készítette el. Akkor elhatároztuk, születésének 100. évfordulójára ,,hazahozzuk” a művészt. Rendeztünk neki a lendvai várban egy szép kiállítást, erre az alkalomra írtam meg az Óda a hazatérőhöz című hosszabb lélegzetű versemet. Rengeteg ilyen ember van nálunk is, akit érdemes felmutatni, az életművét elővenni, tanulni tőle. Szunyogh Sándor szinte a testvérem volt, sokat köszönhetek neki. Amikor elindultam az úton, arra is megtanított, hogy el kell vinni a muravidéki magyar irodalomnak a hírét máshova is. Beutaztam vele szinte az egész Kárpát-medencét. Sokáig titkoltak bennünket, a szlovéniai irodalmon belül is harmadrendű csoportnak számítottunk.
* Az egyetemi tanulmányaidat Magyarországon végezted el, de utána hazatértél, otthon tanítottál, dolgoztál. Te kiket szeretnél hazatéríteni ezekkel a versekkel?
- Elsősorban rólam szólnak. Engem térítgettek haza, nem kisebb emberek, mint Czine Mihály professzor úr. Azt mondták, ilyen költőből Pesten akad elég, de otthon csak egy Bence Lajos van. Akkor még nem tudtam, hova megyek haza, sok problémám volt a kétnyelvű oktatással, nem tudtam elfogadni a hivatalos álláspontot, melyet versben is megfogalmaztam. Igaz, hogy a Képes Ifiben jelent meg, de hozzánk is eljutott, behívattak... Ha már az ifjúsági lapot említettem, el kell mondanom, hogy a Vajdaságban nagyon itthon érzem magam. 1981-ben jártam először errefelé Szunyogh Sándorral és Gálics Istvánnal, sajnos, már mindketten halottak. Sok kedves emberrel találkoztam, Fehér Feri bácsival, Tari Pistával, Dudás Károlyékkal, Hornyik Miklóssal. Azóta is tartjuk a kapcsolatot. Nemcsak erkölcsi segítség ért, hanem rámutattak a hibáimra is. Állítom, nem tartanánk itt, ha nem lett volna néhány ember a Vajdaságban, aki odafigyelt ránk. Hálás vagyok ennek a közegnek. Én az egyetemes magyarsághoz szeretnék szólni, habár figyelmeztettek, ha ilyen verseket írok, amelyekben kritikát is megfogalmazok, akkor az anyaországban nem leszek népszerű. De én az újságcikkeimben sem fogom vissza magam, ha tudom, hogy igazam van. Én egyébként vallom, hogy nemcsak biztatni kell, hanem példát is mutatni. Sajnos, a kisebbségi helyzetben ezt a munkát nem sokan vállalják, nálunk mindössze ha tíz ember van, akire számíthatunk. A pénz megszerzése általában nem jelent gondot, de az ötleteket ki kell gondolni, és társakat találni a megvalósításukhoz.
* Nem lenne teljes a kép rólad, ha kimaradna a bemutatásból, hogy tagja vagy a Muravidéki Nótázók elnevezésű férfikórusnak, szőlészettel foglalkozol, a saját termésű borodból az irodalmi est közönségének is hoztál kóstolót.
- A kórusnak nagykanizsai a karmestere, nagyon szép zalai népdalokat tanulunk, boros nótákat, betyárdalokat, népballadákat. A régiek lakodalmak alkalmával énekelgették ezeket, de aztán elfelejtődtek, jöttek a slágerek. Pedig mennyi irodalmi érték is van ezekben az énekekben! Jó és tiszta forrásból meríteni érdemes, ennek a kedvtelésemnek köszönhetően kezdtem el magam is bordalokat írni. Jelenleg musicalszövegen dolgozom, mert egy lendvai szerző húsz évvel ezelőtt írt egy kantátafüzért, ő elképzelte a képeket, azokhoz pedig a tartalmat nekem kell megfogalmaznom.