A jobb élet és a könnyebb boldogulás reményében kivándorolt torontálvásárhelyieket mindig is megkülönböztetett figyelemben részesítette egykori közösségük. Nemcsak távollétükben, de egy-egy jelentősebb vidám, esetleg szomorú esemény kapcsán való hazalátogatásuk alkalmával is. Habár beszélgetőtársam, Smit Kornélia önként keresett meg, mégis döcögősen indult az interjú. Noha az ajándékozó nem magamutogatás céljából hozta/küldte ajándékait, de a németek következetesek: dokumentálva szeretnék tudni, a címzetthez kerül(t)-e az emberbaráti küldeményük.
- Megboldogult édesanyánk tavaly nyáron került az ,,interná”-ra, vagyis a pancsovai általános kórház belgyógyászati osztályára. Ennek a részlegnek a kinézete és felszereltsége számomra maga volt a borzalom. Börtönben éreztem magam, és ettől az érzéstől lényegében a jócskán lepusztult kórházi komplexum szinte egyetlen zugában sem tudtam szabadulni. Akkor határoztuk el a Németországban élő testvéremmel (Debreceni Margita - a szerző megj.), hogy szerény hozzájárulásunkkal megpróbálunk mi is némileg javítani az intézetben gyógyulást remélő betegek áldatlan helyzetén. Elhatározásunkról az anyut kezelő doktornőnek is szóltunk, és az ő segítségével összeállíthattuk a nélkülözhetetlen ,,ajándékok” listáját.
Egyévi munkával rengeteg holmi gyűlt össze, ami beszélgetésünk idején az elárvult családi ház egykori fodrászszalonjának helyiségében várakozott zsákokba csomagolva az átvevőkre. De ki volt a védnöke a zsákokba és dobozokba pakolt ágyhuzatok, paplanok, párnák, időseknek való pelenkák, járókák és mankók stb. biztonságos ideutaztatásának?
- A nővérem Backnaug kisvárosban egy, a Kinder und Jugendhilfe Diakonia nevezetű szeretetszolgálat keretében működő vállalatban dolgozik, melynek a főnöke, Heinz Francke úr nemcsak a listán szereplő eszközök begyűjtését koordinálta, de vállalata is szállítási költségének a fedezését. Ezúton is szeretnénk neki ezt megköszönni. A holmit eredetileg a pancsovai kórház belgyógyászati osztályának szántunk, de annak helyszíni szétosztásába nincs módunk, de nem is kívánunk beleszólni. Az a lényeg, hogy zökkenőmentesen és hiánytalanul átjutott minden a vámon. A továbbiakban, persze az igények szerint, néhány automata emelőszerkezettel ellátott kórházi ágyat igyekszünk beszerezni, de azt majd Svédországból.
Kornélia néni leánytestvére negyven éve él Némethonban, ő maga pedig tizenhárom esztendeje számít Svédország adófizető polgárának. Ellenben 1969 és 1974 között is élt odakünn.
- Ott hoztam a gyermekeimet is a világra, tehát testközelből is megismertem az ottani kórházi ellátást - teszi hozzá mosolyogva. A vadgalambok búgásától visszhangzó udvar közepére kitett asztalkán feketekávé gőzölög. Úgy látszik, az illata a személyesebb emlékeket is felszínre csalja. - Ezt, sajnos, az ittenivel nem lehet egy napon említeni. Hihetetlenül hangzik, de akár a svédországi, akár a németországi magas életszínvonalat, illetve a kórházak műszaki felszereltségét vesszük is összehasonlítási alapul, véleményem szerint erre ,,mifelénk” mégiscsak képzettebbek az orvosok. Elvégre nagyobb csodákra képesek.
* A csoda akkor és ott történik, ahol kell... Lehet-e csupán saját példamutatással ösztönzőleg hatni más, idegenbe szakadt véreinkre is?
- Nagyon jó volna, ha többen így éreznék, de manapság odakint is megváltoztak az emberek. Először is azok, akik régebb óta kint vannak, azoknak a szíve már nem nagyon húz haza. Ha mégis, akkor gyakorta a rossz tapasztalatok keserű piruláját is le kell nyelniük: hiába az igyekezet, a segélyből mindenhová és mindenkinek jut(ott), csak oda nem, vagy alig, ahová küldték! Ilyenkor aztán inkább nem is indítványoznak többé. Pedig az itt élőknek a számunkra apróságoknak tűnő dolgok is sokat jelentenek. A betegeknek, az időseknek, a magukra hagyott gyermekeknek s az őket emberségesen ellátni igyekvő, de szűkös eszköztárú intézményeknek, magánszemélyeknek. Sajnos, csak a kisemberek jó szándéka segíthet ott, ahol a bajról a nagyok egyre ritkábban vesznek érdemben tudomást.