,,HASZNÁLD KI A NYÁRT! NYERJÉL TUDÁST ÉS UTAZÁST! Így szól a Szabadegyetme nyári kampanya amely mind azoknk szól akik eszt a nyarat tanulásra és új tudás megszerzésére. Fügetlenül attól hogy számitógép használati tanfolyamot, idegenyelv tanfolyamot vagy valamely más szakmát választ, potenciális nyertese lehet a kétszemélyes nyaralásnak.” Változtatás nélkül másoltam ki a szabadkai Szabadegyetem honlapjáról az idézett szöveget. Információk után keresgéltem az interneten, amikor erre az ,,érdekes” szövegre rábukkantam (www.opeunsubotica.co.yu). Felháborodtam, ki tudja, hányadszor. A magyar nyelv és a magyarok sárba tiprásának ékes példája ebben a demokratikusnak mondott országban és immár demokrata városban. Nem pénz kérdése ezúttal sem, csak a megbecsülésé. Ha már valakihez magyarul szól egy intézmény, tegye ezt hiba nélkül. Főleg, ha oktatási intézményről van szó. Főleg, ha magyar nyelvi tanfolyamot is hirdet és szervez.
Szabadka központjában elszaporodtak a koldusok, ismét. Boltok előtt, cukrászdák előtt, lépten-nyomon. Ismerőseimmel ülök a központ egyik fagylaltozójában, amikor megérkezik a csapat. Először két kislány, a nagyobb húzza a kisebbet, szutykosak és követelnek. Nem kérnek, követelnek. Majd egy öregasszony érkezik, piszkos batyu a hátán. å sem kér, követel, agresszívan. Az egészségre apellál, ha adunk neki pénzt, Isten egészséget ajándékoz nekünk, de ha nem... Nagybeteg ismerősöm kezébe nyom néhány aprót, az öregasszony felháborodik, csak ennyit kap?! Morog, talán átkozódik. Végre a tulajdonos is észreveszi és kizavarja a kerthelyiségből. Az öregasszony odébbáll és célirányosan a következő kávézóhoz tart. Követelni és átkozódni. Fényes nappal, Szabadka központjában, Európa kapujában, a 21. században. Senki sem tesz semmit. A roma gyerekek koldulhatnak, a törvények rájuk és szüleikre nem vonatkoznak, a Szociális Központ rájuk sem hederít.
Életveszélyesen közlekedünk, egyre több a közúti baleset. Sietünk, rohanunk állandóan. Szabadkán a külvárosi helyi közösségekben életveszélyes kanyarokban is. A Zorka helyi közösségben, az Akácfa utcában két éles kanyar is van a szűk úton. Egy hatalmas kőkerítés takarja a kilátást mindkét irányból. Kerékpárral viszem a fiam a hátsó ülésen, a kanyar előtt lassítok, egész a jobb széléhez húzódva. A következő másodpercben egyszer csak felbukkan egy drága, hatalmas autó, az éles kanyarban egészen a bal oldalra csúszik, csikorog, csikorog az én kínai gyártmányú biciklim is, az autós fékez, majd tőlem alig fél méterre végre megáll. A másodperc töredéke alatt. Jó balkáni módra az összes felmenőjét emlegetem, a férfi csak bámul ki az autóból, még csak nem is moccan. Nem tudni, mi jár a fejében. Fél percig nézünk egymásra, majd lassan megindul. A második kanyarban vajon lassított-e? A városközpont épül, szépül, a külvárosi helyi közösségekben se víz, se csatornahálózat, se megfelelő közlekedés. Csak szűk, kacskaringós utak, jobbik esetben aszfaltozottak, de többnyire nem. Ha esik az eső, napokig állnak a hatalmas tócsák, a házakból alig lehet kimenni, az esővíz betódul a szobákba. Segítség pedig sehol. Illetékes sincs sehol. Csak ígéretek, hogy lesz aszfalt, lesz ivóvíz, lesz csatornahálózat. Meg tanácsok: tessék árkot ásni, csakhogy a szűk utakon árokra sincs hely. Rendőrök sincsenek sehol a külvárosokban. Ha a forgalmas helyeken sebességet mérnek, az autósok villognak egymásnak, a média figyelmeztet, az autós lassít a kritikus szakaszon, aztán ismét tövig nyomja a gázt. Lakott településen is. Ha másban nem is, a közúti szerencsétlenségek számát tekintve az élvonalban van Szerbia.