A vénasszonyok nyarának elengedhetetlen része a temetőjárás. Mindenszentek és halottak napja tájékán erősebb az emlékezet, a kötődés az aranysárga és a bíborlevelek hullása, kavargása, szelíd ringása közepette, a lépteink nyomán puhán susogó hangot hallató lombtakaró ölelésében. Megtelik a temető, kapát, krizantémcsokrot, vizeskannát, mécsest visznek az emberek a sírokhoz, ilyentájt mintha megállna a rohanás is, a sírszépítés közben az idő szorítása semmivé lesz, s az emlékfoszlányokból tán még egy-egy történet is előköszön a közeli és a távoli múltból, közelebb kerülnek szívünkhöz-lelkünkhöz ismerős és ismeretlen holtak.

— Az építészet az emlékeinkben tud megerősíteni, hiszen az idő rabul ejtésének a művészete, mely minden más művészetnél jobban tudja sűríteni az emlékezetet — fogalmaz Valkay Zoltán, akivel a magyarkanizsai nagytemető mellékbejáratánál találkozunk. Így a sírkertbe belépve, annak első harmadában rögtön az 1929-ben épült nagykápolna tárul a szemünk elé (falán az 1848/49-es szabadságharc kanizsai résztvevőinek állíttatott emléktábla, rajta a „Nagy emberek, nagy férfiak, ne küzdjetek a hír miatt: híretek együtt él velünk, mindenikteket tiszteletünk; de a legnagyobbnak fölétek emeljük a közhonvédet!” Jókai-idézettel), vele szemben az 1852-től 1930-ig élt, legendás hírű, a Haynald-féle leánynevelő intézetet és zárdát megálmodó Márton Mátyás esperesplébános sírhelye s a kvadrátot körülölelő kálvária. — Az építészet egy kor kikristályosodott kultúráját tudja magába olvasztani. Hogyha az építészet az emlékezetvesztés elleni küzdelemnek egy formája, akkor mennyire emlékezetállító a temető — tehát a halott város az élő város mellett. Mert igenis a térben, tehát a toposzban megjelenőket a szülőhely, a szülőföld mellett legjobban a temető köti a helyhez. Egy település akkor szilárdul meg egyébként is, amikor megépítik a templomot, lesz neki temetője, abban pedig keresztet — a mindenki keresztjét, melyből itt kettő is található egymás szomszédságában — állítanak, ami által megszentelődik a tér. Ennek a XIX. század közepi temetőnek is vannak főutcái, ott szoktak a legismertebb városlakók sírhelyei, kriptái lenni. És vannak oldalsó, kevésbé izgalmas temetőutcák, ahol a város szegényebbjei nyugszanak, és fellelhető a külön a gyerekeknek fenntartott rész is. Így alakult ki a temető, melynek területét körülbelül harmincévente kellett bővíteni. Ez nyugat felé, a régi szabadkai út, a Via Maria Theresiapolis nyomán történik, s alkalmanként általában 2 holdat tettek hozzá, tehát jelenleg 8-10 holdnyi területű a temető. Nem szabad elfeledni, hogy a városban volt egy másik katolikus temető is, a Zentai út mellett, mely jelenleg gazos, elhagyatott, nagyon rossz állapotú, ám oda még a XX. századnak az elején is temettek, viszont a II. világháború után szép lassan elhalt. Ott is van egy emlékkereszt, emlékharangláb…

A felszámolt ótemető szív alakú emlékkői közül néhány megtalálható ebben a temetőben — később, mikor elhaladunk a lélekharang, majd a két XIX. századi, festett feszület, közkereszt mellett, ezeket is megnézzük. Az egyik a Kosztyik patikuscsaládnak állít emléket: Szappanos Béla, a Törökkanizsai úton lévő szecessziós gyöngyszem, a magyarkanizsai cifra palota építtetője, a kecskeméti származású, később kanizsaivá lett virilista képviselő, agilis rajztanár és tehetséges amatőr festő és rajzoló, aki Kossuth Lajos (elveszett) arcképét 1902-ben festette meg a városháza számára, Kosztyik lányt vett feleségül.

Közben szót ejtünk a különleges kálváriákról is — a hagyományosan az út két oldalán lineárisan emelkedő hét-hét stáció helyett a kanizsai, egykor katolikus, ma már köztemetővé vált sírkertben ugyanis egy egész temetőnegyedet ölel körbe. A közelben levő másik Magyarkanizsa egyik — a katolikusok által emelt — legrégebbi szakrális emléke, melyet 2010-ben újítottak fel, és melynek eredete a XVIII. századig nyúlik vissza. Abban a három homokkő kereszt egy halomsíron magasodik, a stációk cikcakkban következnek egymás után a dombig, majd félkörívben haladnak tovább.

Sétánk során elérünk a Losonc-féle kiskápolnához, melyet 1913-ban — tehát korban a nagykápolna előtt — emeltetett Losonc András és neje, Dobó Julianna.

— Almásy Antal kőműves volt az építője, és ez egy személyes alapítású, kis kápolna. Szegedi szobrász, kőfaragó alkotta meg a kápolna bejárata fölött lévő szoborfülkében álló Feltámadott Krisztust a győzedelmi zászlóval, a jellegzetes kéztartással. A 4 x 6 méteres, neogótikára hajló építmény érdekessége, hogy homlokzati téglából van építve. 1907-től Kanizsán már van tégla- és cserépgyár, és itt alkalmazták ezt az új anyagot, homlokzati tégla formájában. És nagyon érdekes a temető kerítése is, a XIX. század végéig ugyanis csak egy árok vette körül, azzal határozták meg a halott várost.

Megnézem az 1944-es emlékhelyet a sírkert központi részén, a külön parcellában nyugvó I. világháborús hősök 2003-ban felújított katonatemetőjét, s az aradi vértanúk faragott táblája mögött sűrű borostyán ölelésében előbukkan Bednárz Károly néhai főkertésznek, az Erzsébet liget, a mai Népkert megálmodójának síremléke — érdekes, hogy Szabadkáról érkezett a Tisza mentére, Palicson volt az első „ujjgyakorlata”. A kíváncsi látogató megannyi ismerősen csengő névre lehet figyelmes, és ha egyébként is nyitott, befogadó, lokálpatrióta szívvel járja a várost, a sok-sok apró mozaikkockából összeáll a századforduló Magyarkanizsájának és lakosainak, sorsfordítóinak a története.

— Régen a halál az élet része volt, és mindennek meg kellett adni a rangját. Az élet szentségéhez a születés szentsége és a halál szentsége is hozzátartozott. A hittel egészen máshogyan álltak őseink, így a túlvilági élettel és a halál elfogadásával is. (A többgenerációs családok együttélése is óhatatlanul hozzájárult ahhoz, hogy nem volt tabutéma a halál — teszem hozzá.) Nem halálról, hanem elmúlásról beszéltek. Mesélték nekem, hogy valamikor a régi öregek tudták, mikor halnak meg, föl is tudtak készülni rá, és be is jelentették, hogy akkorára már nem leszünk. Nagy dolog, hogy amikor az ember bevégzi az itteni dolgát, mindent elrendez és elfogad, akkor jönnek érte az angyalok, ellenkező esetben lehet, hogy valami más.

S az is mennyi gondolattársításra adhat okot, hogy Magyarkanizsán a vasút választja el az élő és a holt várost — miközben egyesek a régi szép időben a vonatfüttyel új úti célok felé indultak, addig a sírkertben a lélekharang utolsó útjára kísért valakit