A bukovinai székelység református felekezetű ága 1883-ban települt le Hertelendyfalván, sorsközösséget vállalva a már korábban is e helyütt élő németekkel és szlovákokkal. Andrásfalvi „eresztés” volt ez, elöljáróik, élükön id. Thomka Károly lelkésszel Nagy Györgyhöz, a Monarchia akkori gátépítő kormánybiztosához folyamodtak közbenjárásért: eszközölje ki számukra Ferenc József császárnál a keleti magyarok „hazatelepítés”-ét. Noha Thomka tiszteletes úr, a szabadságharcot végigharcoló rebellis magyar, nem Bukovina szülöttje volt, mégis apostola lesz az őt menekülésében befogadó magyarságnak. „A telepítés ügyében szorgoskodó pap szerepe oly nagynak tűnt hívei szemében, hogy sokan ma is a telepítő Thomkának nevezik” — jegyezte fel 1999-ben Nagy Sívó Zoltán tanár úr a Bukovina, mit vétettem? című könyvében. A telepítő lelkészt fia, a partizán „felszabadítás” zűrzavarában elveszejtett ifj. Thomka Károly, majd a szépemlékű Kocsis Antal tiszteletes úr követte a falu templomának szószékén. Halász Béla tiszteletes úr, a számbelileg folytonosan morzsolódó, a tervezést és az építkezést szívós konoksággal mégis vállalni merő hërtelendy, illetve a dél-bánsági szórványmagyarság reformátusainak lelkipásztora, immáron negyed évszázada lépeget nyomdokaikban. Ő volt az úrvacsorára felkészítő istentisztelet prédikátora, de Móricz Árpád bácskossuthfalvi lelkész úr mellett ugyancsak esett szólása a néhai falu temetőjében megtartott, koszorúzással egybeszőtt megemlékezésen is szeptember havának utolsó péntekjén. A nagyvilágban szétszóródott hertelendyfalviak ötévente megrendezendő második nagytalálkozójának apropóján (a megboldogult Kocsis lelkész úr családjának kérésére) Ömböli Zoltán, az anyaországi Hidas fafaragó mestere ezúttal özvegy Kocsis Antalné Sejpes Márta tiszteletes asszony sírjára faragott kopjafát.

A hozzátartozók imájában, továbbá a patinás múlt, a „tágra zárt” szemekkel kiutat kereső jelen és az Isten megtartó kegyelmében bizakodó jövő szellemi ötvözésében a gyülekezet is osztozott. Mert a bukovinai történet korántsem a fejfáknál fejeződik be!

Főt hajtva, tisztelettel adózott elöljáróinak emléke előtt ezúttal is az utókor. Jóllehet a beígért, tejjel-mézzel folyó al-dunai Kánaán földjén — akárcsak 129 évvel ezelőtti ideérkezésük idején — még ma is több az üröm, mint a gondtalan öröm. A halottak, az élők és a születendők álmainak, neves és kevésbé ismert irodalmárok által papírra vetett sóhajait és intelmeit a találkozó társszervezőjeként jelentkező Tamási Áron Székely—Magyar Művelődési Egyesület műkedvelői tolmácsolták. Teret kértek maguknak a hétvégi református óvoda növendékei, táncval s szavalatval az ifjabb s idősb gyermëkëcskék, no meg az egyesület citerakíséretre hangolódó vegyes kara, nemkülönben a zenekar, illetve annak frissdiplomás szólistája. Kellő hitelességet adván a művelődési székházuk névadójától, Tamási Árontól kölcsönzött és a székelyvarrottasok közé helyezett üzenetnek: „Az ember a szíve mélyén örökké odavaló, ahol született!”

A péntek esti báli mulatságot követő, afféle pihenőnapként is elképzelt szombat délelőttje bográcsversennyel rajtolt. Az ügyes gyermekkezek által délután a pántlikák is felkerültek az ún. kirváj-fára, amit zeneszóval fűszerezett vidám hangulatban vettek vállukra a legények. Helyet kerestek felállítására a — minő kontraszt! — Temető utcában telekkönyvezett művelődési egyesület előtt. Majd jött a vasárnap. A szó legmélyebb értelmében vett ünnep, amelyen kivételesen Pancsova város déli iparzónájának EGYETLEN gyárkéménye sem füstölgött! Persze, egészen más okból kifolyólag, mégis jólesett szabadabban lélegezni. Testvérek és barátok között dicsérni az Urat, aki nemcsak a száztíz évvel ezelőtti református gyülekezetnek adott elegendő hitet, erőt és elszántságot templomuk felépítéséhez, hanem napjaink emberének is. A meglevő templom teljes felújításához, annak betöltéséhez és a közösségért vállalt missziók zokszó nélküli teljesítéshez.

Az ünnepi istentisztelet igéjét dr. Csete-Szemesi István, a Szerbiai Református Keresztyén Egyház püspöke hirdette, az úrvacsoraosztás szolgálatát Orosz Attila bácskai és Marton Károly bánsági esperes urak vállalták. Természetesen az alkalmi irodalmi és zenei aláfestés sem maradt el. Felemelő érzés volt megtapasztalni, hogy a helybéliek és a hidasi vendégeken kívül a jubileumi ünnepségen nemcsak a tömbnek számító bácsfeketehegyi, bácskossuthfalvi, pacséri, torontálvásárhelyi, magyarittabéi és maradéki református gyülekezet, hanem a fejértelepi, belgrádi, verseci, sőt a szabadkai küldöttsége is tiszteletét tette. Továbbá Pancsova város egykori, a védnökségtől sem ódzkodó, illetve jelenlegi vezetősége. A közösségükben megtartott délelőtti szolgálat után a helyi szlovák evangélikus, baptista és katolikus lelkipásztorok is csatlakoztak hozzájuk a Tamási Áron SZMME székházában folytatott kötetlen társalgásra, s a hívogató zenekari válogatásból a Rákóczi-induló sem maradhatott ki.

Mindezt egy újabb koszorúzás előzte meg a kimért tempóban épülgető református imaház udvarán lévő hidasi kopjafa tövében. Fehér lovon székely legény, jobbjában a ruvapálcával, mutatta a követendő utat. A költői, majd lelkészi gondolatokba kapaszkodó hegedű- és klánéta-jajdulás felé, amit bár teljességében csak az örök vándorlásra ítéltetett halandó értett meg, közömbös aligha maradt iránta bárki.