Nem lehet pihenni. Majd a karácsonyfa alatt. Talán. Ha éppen nem az ajándékokat csomagoljuk/bontjuk, vagy az oroszsalátához vagdossuk az uborkát, esetleg a mézeskalácsot sütjük. No, de honnan is kalandoztam el ennyire az ételhez? A halaktól. Pedig most még zene sem szól, mely elvihetne kalandozni. De szólt az a Jazzirén, mégpedig különleges, formabontogató zenekarokkal, előadókkal.

A Jazziré második napjára estem be (szó szerint, egy pici késéssel, sötétben a lépcsőn botorkálva). Jelena Popržan már pörkölte a húrokat, a looppedálon a lába szinte szteppelt. Egy Bécsben élő zenészkisasszonyról van szó, aki vajdasági gyökerekkel bír. Több zenekar alapítója — Catch-Pop String-Strong, trio Sormeh, Madame Baheux kvartett. Fő hangszere a viola da gamba, de emellett énekel (több stílusban), és a looppedálnak köszönhetően felépít maga köré egy egész zenekart, vagy önmagával énekel tercet. Dalainak ritmusa lüktet, hangjával játszik, fülekbe mászik. Azt már régen tudom, hogy minden tárgy hangszer is, de hogy egy boton hogyan lehet „hegedülni”, azt Jelena mutatta be. Ez volt a maulfiddle. És miközben szólt a bothegedű, torkához mikrofont tett, és csukott szájjal énekelt, imprózott a zenére. Olyan effektust ért el ezzel, mintha egy villanygitárszóló hallatszott volna valahonnan.

Azokat a koncerteket pedig különösen szeretem, amikor hallok egy olyan zeneszámot, amelynek dallama vagy szövege beleül a fülembe, s már a két koncert közötti szünetben a telefonomat bújom, hogy megtaláljam, kinek a szerzeménye is az valójában. Most is így történt, Ola Belle Reed My Epitaph számát énekelte el Jelena ráadásnak, azóta már letöltve az eredetit a telefonomra. Nagyon imádtam. És nem kevésbé imádtam az őt követő Fish in oil zenekart sem, melyet először talán szintén egy Jazzirén láttam a Bash házban (a szabadkai polgártársak már sejtik, hogy ez sem most volt, hiszen már évek óta nincs Bash ház). És „halék” valóban hab voltak a jazztortán. Azaz inkább a cseresznye Jelena kobakján, aki persze be is szállt néhány dal erejéig. Zsánerileg nehéz meghatározni, melyik fajta jazzt is műveli a Fish in oil. Energikus Tarantino-jazz? A káoszban a rend és a rendben a káosz zene? Sajátos, improvizációkkal teli önkívületi jazztangó a zenészek között?

A tagok több együttesben muzsikálnak, a csapat vezetője Bratislav Radovanović, aki gitáron játszik (vagy a gitár játszik benne és rajta, ezt még meg kell fejtenünk), Dušan Petrović szaxofonon fujkál sült halat (ex-Plejboj), Branislav Radojković csépeli a basszusgitárt (őt a Naked zenekarból ismerhetjük), Feđa Frenklin ül a doboknál, a már legendás Veljko Nikolić, azaz Papa Nik pedig az egyéb ütős hangszereken uralkodik (az Institutban is játszik). A zenekarban tehát minden szekció igen erős. A dalok felépítése néha a káoszból halad a rend felé, néha fordítva. Energikus zenészek csak energikus zenét játszhatnak. Néha elviszi őket az őrület, de csak annyi időre, amennyire szabad, kontrollált őrület ez, hiszen muszáj százszázalékosan odafigyelniük egymásra, nem lehet hibázni, azaz lehet, mi talán észre sem vesszük, ők azonban sasként figyelik azt, aki a jeleket kell hogy adja (ez főleg a gitároknál ülő Bratislav).

A Jazziré első napjáról sajnos lemaradtam, akkor is két fellépő csapat volt: a Monofog és a Yoni Silver. Viszont nem maradt bennem hiányérzet, inkább csak valami kéken égő olajlámpa, mely azt füstöli, hogy ha holnap itt zenélnének a közelemben, akkor is meghallgatnám őket.