Cserna-Szabó András a mai magyar irodalom egyik legérdekesebb alkotója. Úgy is mondhatnánk, Tarantino legjobb magyar tanítványa, különösen betyárregényében, a Sömmi.-ben látszik ez. Emellett könyveinek címén végignézve nem lehet nem észrevenni a gasztronómia (és a kocsmakultúra) iránti vonzalmát: a Levin körúttól kezdve a Nagy macskajajkönyv — avagy süssünk-főzzünk másnaposan címűn át az Ede a levesben gasztrokrimiig már többször is megkísérelte olvasóit a hasukon át megfogni. A humor is meghatározó eleme műveinek, talán ezért is jóbarátja Bödőcs Tibornak, aki így ajánlja Cserna-Szabó legújabb kötetét, Az abbé a fejével játszik címűt: „A Sömmi. szerzője megírta a Mindönt!”

Paracki László felvételei

Az irodalmi délután másik szereplője, Kiss László leginkább a Bárka folyóirat szerkesztőjeként ismert, de kiadott néhány saját alkotást is. Első kötetének címe Szindbád nem haza megy, legújabb kötete az Outcast, mely Farkas Zoltánnak, az Ektomorf nevű trash-metal zenekar roma frontemberének eddigi élettörténetét meséli el. Kiss László emellett magyartanárként is dolgozik.

A bölcsészkar kék termében telt ház várta az írókat. Az esemény kezdetén Cserna-Szabó elmondta, hogy ez egy beszélgetés lesz, és nem interjú. Viszont azt is rögtön hozzátette, hogy ez neki teljesen szokatlan műfaj, mert belőle „hiányzik a másikra való nyitottság”, többször is utalt rá önironikusan a beszélgetés alatt, hogy nem tud kérdezni.

A délután során, mivel két, magyar szakot végzett ember beszélgetett, az oktatási rendszer és az irodalom kapcsolata volt a leghangsúlyosabb téma. Cserna-Szabó vetette fel, amikor elmesélte saját, tanítással kapcsolatos élményét, melyet a Werk Akadémia nevű művészeti magániskolában szerzett:

— Novellaírás-szemináriumot tartok. Ez nem könnyű, mert a szakmákat általában meg lehet tanítani, de az írásnak csak nagyon kicsi részét lehet. Feladatokat adok, bizonyos témában, műfajban kell írniuk, az írásokat közösen megbeszéljük. Azt mondom nekik, hogy ami jó, azzal nem foglalkozunk, ami rossz, azzal megpróbálunk valamit kezdeni. Ha ugyanis kiderül, hogy valaki nem tud macskát rajzolni, akkor próbáljon meg még egyszer macskát rajzolni, hátha megtanul, vagy rajzoljon kutyát.

Mindig tíz-tizenöt hallgató van, ebből kettő-három jogász, és rendszerint van néhány „ájtís” is. Ez utóbbiak mindig fantasy- vagy sci-fi-regényeket akarnak írni, és hihetetlenül agresszívak. Az első évben történt valami, és azóta félek az IT-soktól. Akkoriban még próbáltam mindenféle irodalmi fogalmakról beszélni, aztán rájöttem, hogy semmi értelme. Néhány óra után — melyeken Mikszáthról volt szó, meg novellát elemeztünk — felállt az egyik IT-s, hogy neki elege van ebből, a mellébeszélést azonnal hagyjam abba, ehelyett írjam föl a képletet! Néztem rá, hogy ne haragudj, de milyen képletet? Mire ő, hogy írjam fel a képletet, hogy hogyan kell regényt írni! Mondom, nem tudok róla, hogy ilyen képlet létezne, de ha létezik, akkor én is szeretném tudni. Szerencsém volt, mert a többi hallgató elmagyarázta neki, hogy üljön le, nyugodjon meg, nincs ilyen képlet. Mondta, hogy pedig ő ezt a sok pénzt azért fizette be, mert fél év múlva szeretne egy fantasyregényt írni. Azóta félek az IT-soktól, már akkor megijedek, ha a UPC jön szerelni. Ráadásul ha valaki nem tud regényt írni, az én vagyok.

Kiss László közbevetette, hogy mindkét, a helyszínen megvásárolható Cserna-Szabó-regényből kiderül, hogy ez valóban így van. Később reagált az irodalom képletbe foglalására is:

— Ha az ember sokat néz sorozatokat — én ugyan még nem néztem elég sokat —, úgy tűnhet, hogy hasonló kaptafára készülnek. Olyasmire kell gondolni, hogy a forgatókönyvíróknak, mondjuk, a 22.-ik percben kell behozniuk valamit, ami látszólag vagy valóban megváltoztatja a helyzetet. Ehhez hasonló módon bizonyos műfajú könyveket futószalagon lehet előállítani, ezeknek úgyszólván van képletük. Persze ezek inkább termékek, mint műalkotások. Gyanítom, az a srác is ilyesmit akart tőled, amikor képletet kért, valami piacbarát, megélhetést nyújtó módszert.

Cserna-Szabó később is visszatért a tanítás témájához:

— Egy író sem tud mindent. Krúdy például prózaíró létére nem tud történetet írni. Egészen csodálatos, hogy amikor az ember írni tanít, rájön, hogy azt kell elérnie, hogy ha valamelyik tanítványa valamit nem tud, akkor azt ne csinálja! Annyi minden van még! Ha valakinek nincs humora, ne vicceljen! Ha nem tud történetet írni, ne írjon történetet! Egy-két próbálkozás alatt kiderül. Krúdy száz próbálkozás után sem tanult meg történetet írni, ettől függetlenül az egyik legnagyobb magyar író, de még sorolhatnánk, hogy melyik szerző mit nem tud. Bőven elég, ha néhány dolgot visz tökélyre, ahogyan azt Krúdy a nyelvzenével és a nosztalgikus melankóliával tette. Azt gondolnád, hogy nincs unalmasabb, mint hogy valaki olyan színésznőkről, mulatókról, vendéglőkről, ételekről, emberekről pengeti húsz oldalig, akiket te nem ismersz. De az a lenyűgöző, hogy nem válik unalmassá!

Cserna-Szabó — aki egyébként valamivel többet beszélt társánál — a regény definiálhatatlanságáról is szólt:

— Kundera A regény művészetében azt mondja, hogy a regénynek mindenféle definíciója kicsúszik a kezünk közül, és csak egy marad: a regény a lét alapkérdéseiről beszél fiktív személyek által. A szerző arról is említést tesz, hogy egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy a XIX. században ez a nagyon rendes, klasszikus regényszerkezet fog dominálni. El tudott volna képzelni a regénynek egy teljesen másik utat is, mely csak sokkal később jelent meg az Ulyssesszel. A XIX. században eluralkodott az időrendiség mint béklyó, illetve egy csomó minden más is, például az egységes elbeszélő. A mai napig probléma az olvasónak, ha nem egyvalaki meséli az egészet. Szóljon a regény egy meghatározott embercsoportról, mert megszoktuk, hogy a regény egytől tízig terjedő embercsoportot követ, és őket vezeti át egy történelmi koron. Ez egy kompakt, kerek dolog. De az élet meg közben nem ilyen! A regényről, az életről és a történelemről is azt mondom, hogy nagyon durva utólagos beavatkozások, konstrukciók. Történik valami fejetlenség, amihez nem sok közünk van, nem mi alakítjuk, és nem is az észszerűség, aztán pedig szépen kifésüljük, és fölfűzzük egy időrendi-logikai láncra.

Kiss László a szövegek terjedelmét is szóba hozta:

— Érdekes, hogy egyrészt a rövid szövegeknek irodalmi körökben egyre nagyobb kultuszuk van, de ehhez képest nem fogynak. Kiadnak egy tárcakötetet, és egészen egyszerűen nincs rá érdeklődés, legutóbb például Darvasi Lászlót hallottam erről panaszkodni. A kiadók azt mondják az íróknak, hogy ne novelláskötetet hozzanak, hanem regényt, mert annak van keletje. Nem tudom feloldani ezt az ellentmondást: a neten csak rövid szövegeket olvasunk, közben viszont nem vesszük az ugyanilyen rövid szövegeket.

Cserna-Szabó közbevetette:

— Örkény 1968-ban azt írta, hogy az egyperces novelláé a jövő, mert felgyorsul az élet, nincs idő olvasni, ezért olyan szövegeket kell legyártani, amelyekben néhány perc alatt lejátszódik egy regény méretű történet. Amíg megfő a tojás, addig ezeket el tudjuk olvasni. Eközben azt látjuk, hogy az olvasói és a szakmai kánon csak egyetlenegy dologban találkozik, mégpedig a mennyiség elvében. 7-800 oldal alatt nem kezdődik irodalom.

Kiss reagált:

— Amikor Örkényt említetted, az egy kicsit becsapós, mert ezek a szövegek nagyon jelentős szellemi kihívás elé állítják az olvasót. A diákok sokszor nem is találják az értelmezési kulcsot az egypercesekhez, viszont nagyon termékeny beszélgetések tudnak ebből kialakulni. Szerintem egyébként a tanárság az egyik legliberálisabb pálya, mert az a 45 perc, amikor ránk csukódik az ajtó, az csak a miénk. Van ugyan Nemzeti alaptanterv, felelsz azért, hogy megtanulják az anyagot, de mindent be lehet vinni, még Cserna-Szabó írásait is.

A beszélgetés végén Kiss László a Tisztelt Miniszterelnök Úr! című tárcáját, Cserna-Szabó András pedig Az abbé a fejével játszik című novellafüzérének egyik fejezetét, A halak töksüketek címűt olvasta fel.