— Nekem sem jogom, sem lehetőségem nincs arra, hogy bármit is változtassak a világon, hát most elpanaszolom mindenkinek a gondomat, mert tudom, rengetegen osztják a véleményemet — mondja a férfi határozottan. — A családom a középosztályhoz tartozott, mielőtt még szétrúgták volna a közös hazát, a híres, irigyelt Nagy-Jugoszláviát. A szüleim dolgoztak, nekem volt egy húgom, aki tízéves sem volt, amikor hirtelen meghalt. Nem vállaltak több gyereket, azt akarták, hogy ha már a sors úgy hozta, hogy egyedül maradtam, hát történjen meg velem minden, ami az egykék sorsa.

A szüleim csendes, jóravaló, tanyasi emberek voltak, akiket becsületre, emberségre tanítottak a szüleik, és ők is így neveltek engem. Egy gyümölcsfeldolgozó üzemben keresték a kenyerüket, az anyám bérelszámoló, az apám pedig előmunkásként vezette a termelési csoportot. Persze akkor is voltak jó és rossz emberek, voltak munkamániások, de dologkerülők is. Az apám igyekezett egyensúlyba hozni a két csoport munkájának eredményét, hogy senki se legyen vesztes. Ha ez mégsem sikerült, egy nagyszájú „forradalmár” azzal vádolta, hogy nem írja be nekik az igazi teljesítményüket, így ez a fizetésen is észrevehető. Az egyik munkás igyekezett a hőbörgőket meggyőzni, hogy az apám mindig az ő érdeküket szolgálta, de végül addig ment az áskálódás, amíg az apámat le nem váltották tizenkét év munka után a csoportvezetői beosztásról. Azt hiszem, nagyon szégyellte magát, hát felmondott.

Én abban az időben már középiskolás voltam, láttam, mennyit dolgoznak a szüleim, és bizony sokszor magamban elemeztem, vajon igazuk van-e, amikor mindenkit tisztelnek, emberszámba vesznek. Én tehetetlen legénykének éreztem magam, különösen akkor, amikor apámat az új munkahelyén gúnyolni kezdték, hogy a fehér inget és a nyakkendőt a traktorosok kezeslábasára váltotta fel. Egy alkalommal iskolából hazafelé jövet bementem apám új munkahelyére, hogy együtt menjünk haza. A nyitott raktárépület betonján éppen akkor birkózott az apámmal egy huszonéves legény, a többiek pedig hangosan röhögve szurkoltak neki. Apám orrából folyt a vér, és ahogy a legény húzta, keskeny vérsáv jelezte az utat. Ledobtam a táskám, és nekirontottam a legénynek, aki ezen meglepődött, és elengedte apámat. Útközben hazafelé apám arról akart meggyőzni, hogy a fiú, aki leteperte, fiatal, és „forr a vére”, amire én azt mondtam, akkor abból engedjen a betonra, ne a te orrodból. De otthon továbbra is arról beszélgettünk, hogy jelentősen nagyobb a jó emberek száma, mint a rosszaké. Ezredik alkalommal figyelmeztettek arra, hogy a kölcsönkenyér visszajár eljárás nem emberhez méltó, attól senki sem lesz jobb. A szüleim nem voltak különösebben vallásosak, nem hivatkoztak Istenre, csak az emberek egymás közti egészséges viszonyára, mert szerintük csak úgy érdemes élni.

Megtörtént az is, hogy anyámat meglopták a piacon, vagy ahogy idősödött, és egyre rosszabbul hallott, gúnyolták, provokálták. Rémes volt. Úgy éreztem, nekem kell helyrehozni a szüleim végtelen naivságának a következményeit. Közben felnőttem, befejeztem a szakközépiskolát, dolgozni kezdtem, megnősültem. És én is szülő lettem. De azt hiszem, jómagam is majdnem életképtelenné neveltem a két fiamat. A feleségem volt az, aki erélyesen közbelépett, és egy este megkérdezte: miért fontos az nekem, hogy ne az én fiaim üssenek először, hiszen olyan világot élünk, amelyben megtörténhet, hogy nem lesz alkalmuk visszaütni. Nem tudtam érdemben változtatni a nevelési módszeremen, hiszen azt a szüleim valósággal belém palántálták. De igyekeztem lazábban megítélni a tetteiket, hiszen közben ők is már legénysorba serdültek. Nagyon féltem őket, de azt hiszem, mindazzal szemben, amivel ma együtt kell élnünk, nem elég a szülő jóindulatú figyelmeztetése. Tudja, ha valamit szépíteni akarok előttük, mindig megjelennek előttem a fiatalkori események. Pedig akkor jobb világot éltünk. De látom a vért a raktár betonján, hallom a sihederek gúnyos röhögését, látom az utcán az elesett idős embert, ahogy a járókelők szó nélkül kikerülik. És ilyenkor mindig úgy érzem, jó lenne időnként esőnek lenni, és lemosni az utcákról, az emberek komor arcáról a disznóságokat. Azt hiszem, ha valamennyien akarnánk, tisztára tudnánk mosni ezt a szennyes világot.