Az újságírás kedvéért, a magyarkanizsai cserépgyárban készített termelési riportja után cserélte le bő, kockás szoknyáját és magas sarkú csizmáját mindörökre a terepi munkára sokkal kényelmesebb farmerre, a szakma becsületéért csapta rá az ajtót Savović Margitra, az olvasók kedvéért járt politikai üléseken, gyárakban, mezőgazdasági vásárokon, színházi előadásokon, Németországban vendégmunkások között, az inflációs időkben pedig árvadászatokon boltról boltra és megannyi helyen.
Szabó-Hangya Teréz, azaz Teca 1977-től 1994-ig volt a 7 Nap újságírója — előtte ösztöndíjasa, utána pedig a külmunkatársa.
Az első interjú
— Úgy kezdtem az igazi munkát a 7 Napban, ahogy az a nagykönyvben meg van írva: a nyomdában, korrektorként. A Birografikában Elmer Anna revizor és Szalma László grafikai szerkesztő mellett megismertem az egész folyamatot, és ez nagyon jó dolog volt. A szerkesztőségben pedig végigvezettek minden műfajon. Versen kívül mindent írtam: glosszát, karcolatot, levélformát (buzdító sorokat egy munkanélküli pedagógus barátnőmhöz). A lap akkoriban még nagy formátumú volt, a középső, belső oldalán pedig hírek jelentek meg, így megtanultam néhány sorban összefoglalni egy többórás ülés történéseit. Színikritikákat is írtam, tízsorosakat, hiszen nyolcadikos koromtól hacsak tehetem, ott vagyok az előadásokon. Követtem az ifjúsági staféta útját Belgrádban, nagyinterjút készítettem Szabó Idával, a II. világháború utolsó néphősnőjével. Az évek során csináltam riportokat gyári és mezőgazdasági munkásokkal, kijártunk terepre a kisemberek közé, ezt nagyon szerettem. Abban az időben az egész falu arról beszélt, hogy benne voltak az újságban! Készítettem rekláminterjúkat az Újvidéki Mezőgazdasági Vásáron, a reklámosok mentek le először, leszerveztek mindent, majd négyen utaztunk le újságíróként, egész nap riportoztunk, egyik standtól a másikig jártunk, egy egész melléklet jelent meg ezekből a reklámcikkekből. Szerkesztettem és írtam a Szülőföld üzenete rovatot, ez a vendégmunkásokról szólt, egész napos, határátkelős riportozás után (ha úgy adódott, 39 fokos lázzal) születtek a tíz-tizenkét flekkes írások, majd a 7 Nap ki is utaztatott Németországba, és ott sok helyszíni riport készült. Talán a legnépszerűbb szerkesztett rovatom volt a ’90-es évek inflációs rovata, melyben a környék (Szabadka mellett Magyarkanizsa stb.) néhány boltjának árait írtuk meg, ami, igaz, nem túl kreatív, de nagyon hasznosnak bizonyult az olvasók számára. Szintén közkedvelt volt Az olvasó a riporter című rovat, Miskolczi Józseffel, Orosz Ibolyával, Szabó Attilával több napot töltöttünk például Adán, hogy feljegyezzük az olvasók kérdéseit és az illetékesek válaszait. Sokat jártam Újvidéken, különféle feladatokkal (interjún, eseményriporton vagy éppen érdekvédelmi képviselőként). Imádtam az élőújságokat, a találkozásokat az olvasókkal, a sok fotó között őrzök egyet, melyen a színpad kellős közepén állok egy kapával a kezemben, miközben a mezőgazdaságról beszélgetek az interjúalanyommal, illetve egy másikat, melyen a rengeteg nyereményjáték-szelvény között túrunk a nyertes szelvényéért a sorsoló gyerekekkel. Kedvencem azonban az Otthon és család rovat volt, melyet először Elmer Anna helyettesítőjeként, majd külsősként vezethettem.
* Hogy kerültél a 7 Napba, miként lettél a lap ösztöndíjasa?
— A ’70-es évek elején, a Magyar Tanszéken elért eredményeim alapján kínálták fel az ösztöndíjat, melyet elfogadtam. Már előtte bedolgoztam. Emlékszem, amikor először bejöttem, Brenner János volt a főszerkesztő, hoztam egy kockás lapot, egyik oldalán, másikon is kishírrel, és olyan fejmosást kaptam, mit képzelsz te, még legépelni sem tudtad, szóba sem jöhet, tanulj meg először gépelni, aztán hozhatsz hírt! Előtte a Szabadkai Rádió egyik zenés műsorában, melyet Miskolczi József vezetett, egy verselős rovat munkatársa voltam — a szárnypróbálgató fiatalok beküldhették költeményeiket, ezeket véleményeztük, a jobbakat felolvastuk, jó volt, mert szóhoz tudtak jutni a fiatal alkotók. Szintén egyetemistakoromban írtam a Sada—Jelen című kétnyelvű ifjúsági lapnak, melyet lektoráltam is, előtte újvidékirádióztam. Amikor a 7 Nap ösztöndíját felajánlották, Grósz Gyurka bácsi volt az igazgató, ő hívatott be, a támogatás mellé járt egy kötelező nyári gyakorlat, onnantól kezdve mindig itt voltam. Miskolczi lett a mentorom, cipelt magával mindenhová, annál is inkább, mert a Škodájában elromlott a rádió, de ha viszem a Tecát, akkor az ugyanaz, merthogy nagyon sokat beszélek. Habár akkor még nem voltam Teca, csak Teri. Később, amikor a városházára került a szerkesztőség, akkor lettem Teca, annak is megvan a maga története. A szerkesztőségben ugyanis volt a Feri, vagyis Krekovics Ferenc, és volt a Teri, azaz én. Ha Miskolczi főszerkesztő-helyettesként elkiabálta magát, hogy Teri vagy Feri, mindketten szaladtunk be hozzá. Így lettem Teca.
A színpadon egy régi élőújságon
* Milyen volt a szerkesztőségi élet?
— Az egykori, már nyugdíjas (fő)szerkesztők is bejártak — Kolozsi Tibort, Petkovics Kálmánt így ismertem meg —, hetente hoztak egy írást, leültek, beszélgettek, mi, fiatalok pedig ha mertünk (de nem nagyon), válthattunk velük egy-két szót. Nagyon összetartott a szerkesztőség, kirándulásokra jártunk, a természetben sütöttünk-főztünk, vagy valakinek a víkendházában, és nagyon jól éreztük magunkat. Ez abban az időben volt a legjellemzőbb, amikor Mészáros Zakariás volt a főszerkesztő, az ő idejében jelent meg 65 000 példányban a lap. Én akkor szülési szabadságon voltam, de azért részesének érzem magam. Meg ezekre az összejövetelekre elhívtak. Zárt volt a szerkesztőség, kívülről nehezen fogadtak be új embereket, engem, hála istennek, igen.
* És hogyan történt az, amikor Savović Margitra, a Milošević-féle szocialista párt politikusára (a későbbi tartományi, majd szövetségi kisebbségi miniszterre) rácsaptad az ajtót?
— 1990 októberében ráültették a nyakunkra főszerkesztőnek. Egy kéziratot vittem be a főszerkesztői szobába, nem tudván, hogy ő ül ott. Azt mondta, tessék, és felnézett. Mondtam, hogy le akartam adni a kéziratot, de már nem akarom, és rácsaptam az ajtót. Beleírta a jelentésébe, világgá kürtölte, hogy őrá az újságíró rácsapta az ajtót. Sztrájkolni kezdtünk, leadtuk az összes anyagot, ám a lap nem jelent meg. A csodánkra jártak a szerb újságírók Ljubljanától kezdve Szkopjén át, hívtak, jöttek, fényképeztek, én voltam a szakszervezeti elnök. Németh Jánossal sokat nyilatkoztunk a Jugoszlávia minden részéből érdeklődő kollégáknak.
* Miért váltál meg végül a szerkesztőségtől 1994-ben?
— Amikor hónapokig nem volt fizetés, lépnem kellett, hiszen egyedül neveltem a fiamat, és közös megegyezéssel elváltak útjaink. Akkor mentem el hivatalnoknak a temetkezési magánvállalatba. Nagyon rosszul viseltem, hihetetlen dolog, hogy te, aki megszoktad, hogy akkor és oda járkálsz, amikor és ahova akarsz, csak tedd a kötelességed, most egy irodában ülsz bent naphosszat. Mindennap sírva mentem haza. Kilenc évig nem is voltam a szakmában, a Hét Napba azért idővel, miután rendeződött a helyzet, újra elkezdtem bedolgozni. Először csak apróhirdetéseket gépeltem, majd a már említett Otthon és család rovatot vezettem. Ez volt a másik nagyon szép periódusa a Hét Nap-os koromnak. A 7 Nap újságírójaként sok embert megismerhettem, nagy nevekkel dolgozhattam együtt, Elmer Annával, Burkus Valériával, Orosz Ibolyával, Dévavári Zoltánnal, Mészáros Zakariással, Biacsi Antallal, Miskolczi Józseffel, Gönci Sárával, Szőke Katival, Kaupert Pállal, Szalma Lászlóval… Aztán ami még fontos: akárhová mentél Vajdaságban, bármelyik csücskébe a tartománynak, mindenhol tudták, mi az, hogy 7 Nap — vojvođanski list na mađarskom —, és megnyíltak az ajtók…
A nyereményjáték szelvényeinek húzása
Fotók forrása: Az alany archívumából
