Megboldogult édesapámnak bizony sokáig alapos fejtörést okozott keményfejűségem. Meg a dacoskodásom és a csökönyösségem, melyet időről időre alaposan megfűszereztem jókora adag öntörvényűséggel is. Pedig messze nem voltam elkényeztetett gyermek. Legfeljebb fonákos teremtés.
Született lázadozó, mely akkurátus képességemet egész szépen tökéletesítettem a későbbi év(tized)ek során. Miután annak rendje és módja szerint megtanultam beszélni, (el)hallgatni már szinte sosem tudtam. „Ne pöntyögj, mert a szádba lépek!” — ért utol egykoron drága jó apám határozott megszólítása egy nevezetes disznóvágás idején. „Csizmával vagy anélkül?” — kérdeztem vissza hirtelen, „…hogy tudjam, mennyire tátsam ki a szám”. Azóta sem tudom, miképpen úsztam meg a levegőben lógó nyaklevest.
Egyébként apámtól sosem kaptam ki. Az volt az elve, hogy régen rossz, ha már szép szavakkal nem tudjuk elintézni a felmerült gondokat. Kölcsönösen jelen lévő bizonyosság voltunk egymás életében, mindennemű érzelgősséget kizárva. Oda s vissza — egyaránt. Egy azóta teljesen eltűnt világot képviselt, melyben nemcsak szabályok voltak, de következmények is. Félreérthetetlenül egyszerűek.
Az ilyen szabályok egyike volt például az is, hogy családunkban vasárnaponként édesanyám pontban 12-kor tette az asztalra a laskatésztás levest. Szóval, amikor a református templomunkban megkondult a déli harangszó, lehettem akár a falu túlsó végén is, perceken belül haza kellett érnem. Kezet mosni, asztalhoz ülni, a családdal közösen elfogyasztani az étket, majd megköszönni azt. Így volt ez rendjén. Miképpen ama szabály is, hogy a levesmars elhúzása után az igazolatlanul távol maradónak vagy későn érkezőnek lefordítják odahaza a tányérját. Nem volt kecmec!
Válogatásról, finnyáskodásról — főleg gyerekkoromban — pedig szó sem lehetett. Minden efféle renitenskedés, truccolás azt a szankciót hozta magával, hogy a duzzogva toporzékoló és akaratoskodó csemetét, vagyis engem — a fellebbezés lehetősége nélkül — ráültettek a pukkaszkodószékre. A göcsörtös ülőkéről pedig mindaddig nem volt szabad felkelnem, amíg meg nem ettem az elém tett levest, főzeléket. Vagy az óriási, főtt sárgarépát. Amelytől köztudomásúan szebben lehet fütyülni. Versenyt. A sárgarigóval és a fülemülével.
Hosszú ideig ma sem kényelmes üldögélnem e kisszéken, leginkább diótöréshez szokásom elővenni a sarokból. Ilyenkor mindig megtalálnak a régi emlékek, az ezerszer lehurrogott nevelési módszerekkel együtt. Pedig…
A szerző felvétele
