Gyermekek gyásza
Pap Ágota pszichológus
2021.10.27.
LXXVI. évf. 42. szám
Gyermekek gyásza

A veszteség mindenkinek veszteség — a gyermeknek éppúgy, mint a felnőttnek. Tudjuk, hogy a gyermek lelkiállapota összefügg a szülőkével. Sokszor azonban egy gyermek megkíméli a szülőt saját fájdalmától, ezért elrejti gyászát, emiatt a felnőttek gyakran alulértékelik a gyermek gyászolóképességét és a halál fogadását. A gyermek pedig fejlődése folyamán újraélheti a gyászát, ami sok időt, energiát vesz igénybe, a veszteségre adott reakció is csak később jelenik meg, de maga a gyászreakció rövid ideig tart. Ez leginkább a játékában — olyan alkotásokban, mint a rajz és a saját ének — jelenik meg.

Az érzelmek szintjén megjelenhet a félelem, a düh, a szomorúság, a szégyen, az ingerlékenység és nemritkán a szorongás. A gondolkodást a saját és más szerettek halálával kapcsolatos képzetek, a halálról való gondolkodás témaköre és a Ki az oka ennek? kérdéskör jellemzi. Testi szinten előfordulhat fáradtság, has- és/vagy fejfájás, alvás- és evészavar stb. A viselkedésben megjelenhetnek koncentrálási és tanulási nehézségek, magatartászavarok.

A gyermek gyászára hatással lehet az, hogy kit veszített el, és hogyan. Emellett nagyon fontos, miként tudta meg az igazat, illetve megtudta-e, részt vett-e a temetésen, a neki megmaradt biztos emberek (szerettei/családtagjai) viszonyulása és érzelmi légköre milyen, valamint melyek azok az esetleges változások, amelyek ezek után megtörténhetnek. Sőt, a gyermek kora, személyisége, a korábbi veszteségek tapasztalata, esetleg a halállal kapcsolatos hiedelmek, értelmezések ugyancsak kihatnak a gyászmunkára.

Kérem önöket, ne hallgassák el a gyermek elől a fontos emberek halálát, ne legyen hónapokba torkolló gyógykezelés, hosszú külföldi utazás a válasz. A gyereknek ugyanúgy joga van tudni, és joga van elgyászolni a szeretett személyt.

Azt tapasztalom, hogy a gyermekeket szeretjük megvédeni minden rossztól, különösen, ha a halálról van szó — a felhőtlen gyermekkorba a „rossz” dolgok valahogy nem férnek bele. Pedig egy óvodáskorú gyermek már aktívan gondolkodik róla, hiszen törvényszerű, hogy a világ dolgai megszűnnek. Sokszor mi magunk zárkózunk el ettől a témától, pedig ha ezt kihagyjuk, terelünk vagy jótékony hazugsággal próbáljuk óvni a gyereket, akkor egyedül hagyjuk őt a benne megjelenő nehéz érzésekkel, gondolatokkal. Különösen igaz lehet ez a pandémia idején, amikor szinte kizárt, hogy ne jusson el a gyermeki fülbe is a halál vészjósló szava.

A veszteségek mentén — a nevelés részeként — beszélnünk kell gyermekünkkel a halállal kapcsolatos tényekről, mint például, hogy az visszafordíthatatlan, hogy a test a halál után már semmit sem érez, hogy a halálnak oka van, illetve a halál mindannyiunkkal megtörténik, mint ahogy arról is, hogy az életünk folytatódik mások halála után is. Egy tíz év körüli gyermek ezeket a dolgokat már megérti.

Hogyan segíthetünk hát egy gyászoló gyermeknek? A fizikai jelenlétünkkel, gondoskodásunkkal — és nem a hiányunkkal, menekülésünkkel — azt üzenhetjük felé, hogy biztonságban van. A mindennapi rutinok fenntartásával, esetleg újak tartós kiépítésével is támaszt adunk. Hagyjuk őt kérdezni és beszélni az eseményekről, és őszinte válaszokat adjunk neki, elkerülve a tévhiteket, ködösítéseket. Engedjük meg neki, hogy ott lehessen a halállal kapcsolatos eseményeken, mint amilyen a temetés, mert a közösségi búcsúztatás őt is segíti a búcsúzásban — előtte azonban minderre készítsük fel. Hagyjunk teret a szimbolikus feldolgozásra — a játék, rajzolás, festés, gyurmázás, meséltetés, babázás, zenélés, táncolás és egyéb feladatok által. Próbáljuk meg tiszteletben tartani gyászolásának egyéni reakcióit, ne legyenek elvárásaink (ne ő legyen innentől az egyetlen vigaszunk), és persze neki is könnyebb, ha jó mintát lát maga előtt a gyászmunkára, és ha megtanítjuk őt érzései felismerésére, kifejezésére is.

Arra a kérdésre, hogy Anyu/apu, te is meg fogsz halni? a jó válasz az, hogy Igen, de szeretnék sokáig veled maradni. Gondoljanak csak bele, milyen nehéz lehet egy gyereknek feltenni ezt a kérdést — ne higgyük hát, hogy ebben a beszélgetésben a mi válaszadásunk a legnehezebb. Ne vicceljük el, és ne gyártsunk tabukat sem, mert többé nem kérdez majd, és beletörődik, hogy mindezzel egyedül kell megbirkóznia.

A gyász egyik legnagyobb nehézsége abban áll, hogy nem tudjuk kontrollálni, mi történik velünk, sem a reakcióinkat, sem az érzéseinket. Ám ha elfojtjuk, eltakarjuk őket, akkor ez összezavarja, mert nem érti, hogyhogy látszólag mindenki túllépett a szeretett személy elvesztésén. Magában keresheti a hibát, esetleg arra gondolhat, hogy vele is ez történne, ha meghalna, és őt is gyorsan elfelednék, esetleg valakivel — netalán egy másik gyerekkel — pótolnák.

Gyász közben nem mindig sikerül tudatos, okos szülői döntéseket hozni, gyereket támogatni, néha csak túlélni tudunk egy órát, egy napot, egy hetet. Kérem önöket, ne hallgassák el a gyermek elől a fontos emberek halálát, ne legyen hónapokba torkolló gyógykezelés, hosszú, külföldi utazás a válasz. A gyereknek ugyanúgy joga van tudni, és joga van elgyászolni a szeretett személyt. Ezt megsegíthetjük úgy is, hogy meséket olvasunk neki (számos, kamaszoknak szóló könyvvel találkozhatunk), ahol a veszteség a téma, vagy beszélünk vele arról, mit gondol, mi történik a halál után, sőt, már kisgyermekkorban megtörténhet egy-egy házi kedvenc, kisállat temetése. Végül is a gyermek naponta találkozik az elmúlás, a halál valamilyen formájával: egy elszáradt falevél, egy széttaposott giliszta, egy elütött macska… A halál tökéletes megértéséhez a fogalmi gondolkodásra van szükség, mely a tizedik életév körül alakul ki. De tanulmányokból azt látjuk, hogy már a három-négy éveseknek is van gondolatuk a halálról — leginkább az, hogy az az életnek egy másik, általában időszakos állapota, mint amilyen például az álom.

A gyászban a szülői jelenlét és elérhetőség a legfontosabb, néha mégis előfordul, hogy szakember segítségére szorulunk, mondjuk, ha a gyerek túl éretten vagy épp ellenkezőleg, túl éretlenül (regresszív állapotba kerül) viselkedik; ha csak önmagát hibáztatja a veszteség miatt; ha elutasítja a játékot, vagy kizárólag traumatikus játéka van; ha beszűkülnek a társas kapcsolatai; ha életvitelét nehezítő félelmekkel van tele… — vagy, amikor a szülőnek kell egy kis támasz, tanács.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Lélekbúvár rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..