Költőiségmentes időket élünk. Nem tudom, hogy kihunyt-e belőlünk a láng, belefáradtunk-e a mindennapokba, vagy egyszerűen csak „ilyen az élet”, de eltűnt az emelkedettség. Fontos költőket veszítettünk el az utóbbi időben, lehet, hogy ez is hozzájárul ehhez az érzéshez. Domonkos István és Tolnai Ottó már nem ír nekünk madarakról és virágokról, nem látjuk az ő szemükkel sem ezt a tájat, sem másikat. És hiába van itt a tavasz, nem jön a lelki felszabadulás. Új tavasz, új élet? Nem tudom, nem érzem.
Régebben minden érzelmi vihart versekkel kezeltem. Aztán dalokkal. Végül ez maradt, és voltaképp hiányzik a tudat, hogy minden lelkiállapotra van egy vers. Pedig valóban van, csak türelmesnek kell lenni, és meg kell találni. Talán nem is a költőiség veszett ki a világból, hanem a türelem, mellyel meg tudnánk találni.
Amikor általános iskolás voltam, divat volt az iskolában az úgynevezett lexikon. Ez a kis füzet kérdéseket tartalmazott, például, hogy az, aki válaszol, mit gondol a lexikon készítőjéről, de a legtöbb esetben magára a kitöltőre vonatkoztak (mi a kedvenc színed, mi a kedvenc számod, mi a legnagyobb vágyad, mi leszel, ha nagy leszel). Talán túlzó lett volna megkérdezni egy tizenhárom évest a kedvenc verséről, de ha most készítenék egy ilyen lexikont, melyet körbeadnék az ismerőseim között, szerepelne benne a kedvenc versre vonatkozó kérdés. Ahogyan lenne a filmekre és a zenékre, de főleg az élményekre, emlékekre, elképzelésekre, megvalósult és meg nem valósult vágyakra, álmokra vonatkozó kérdés is. Elvégre eltelt harminc év, már más érdekel.
Azt viszont régóta gondolom, hogy sok mindent elárul egy emberről az, hogy milyen verseket és dalokat szeret. Mi ragadja meg inkább: a téma, a hangulat, a ritmus vagy más. És azt is gondolom, hogy ez akár hetente, havonta, évente változhat, ahogyan az ember is változik. Ha most megkérdezné valaki, melyik a kedvenc versem, ebben a pillanatban biztosan azt mondanám, hogy Szabó Lőrinc Semmiért egészen című költeménye az, miközben tisztában vagyok azzal is, hogy tavaly még azt mondtam volna, hogy Pilinszky János Apokrifje minden idők legjobb magyar verse, előtte pedig talán a Hajnali részegséget említettem volna Kosztolányi Dezsőtől, vagy a Halotti beszédet Márai Sándortól.
Hangulat, élethelyzet, aktualitás határozza meg, hogy kinek mi tetszik éppen, a lényeg viszont az: olvassunk verseket, hogy a lelkünk kiemelkedjen a hétköznapokból!
