Kata évekig volt az Újvidéki Színház művészeti vezetője és dramaturgja, majd a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának vezetője, élt Budapesten, ahol a Bárka Színházban és a Stúdió K Színházban dolgozott, jelenleg ez utóbbinak az igazgatója. Nem tud féllángon működni, maximalista, energiája és a színház iránti szeretete végtelen.

* Körüljártad a régió színházait, Horvátországtól Magyarországon át Romániáig, a Bárkától az Újvidéki Színházig, és most itt a Stúdió K. Igényled a változást bizonyos időközönként?

— A változás szükségszerű lenne az életünkben, mégis az egyik legnehezebben megvalósítható folyamat. Nehezen változunk mi magunk, nehezen változtatunk helyzeteken, szokásokon. Nehezen váltunk munkát, várost, országot. De fordítva is megfogalmazhatnám: nehezen engedünk el bizonyos dolgokat. A változásra való igény kinél jobban, kinél kevésbé van jelen. Nálam elég gyakori, de ezt így hozta a sors is, vagy a munkáim. Nem minden változást akartam feltétlenül, vagy nem éppen akkor, amikor jött, de mindet elfogadtam, és igyekeztem a pozitív oldalát nézni a kialakult helyzetnek. Szeretek sok helyszínen megfordulni, nem esik nehezemre a folyamatos mozgásban levés, ezért talán már nem is veszem észre, hogy akár meg is lehetne nyugodni valahol egy időre.

Fotó: Dömölky Dani

* A Stúdió K egy kis, független színház kis társulattal, mely megállíthatatlanul alkot, jobbnál jobb előadások születnek a berkeiben. Te hogyan látod, mit tudtál hozni a színház életébe? Egy kis balkáni szelet és szeletet?

— Igyekeztem olyan alkotókat is hívni, akikkel még nem találkozott a társulat, és a régió jelentős színházi emberei, akiknek színházi gondolkodásmódja, munkamódszere kompatibilis a független színházi működéssel, mert ebben a közegben rengeteg kompromisszumot kell meghozni, és ráadásul úgy, hogy ne tűnjön annak, tehát a lehető legjobb megoldásként kell elfogadni a nincstelenséget is, kreativitássá alakítani a pénztelenséget. Tisztában vagyok vele, hogy már szinte lerágott csont az alulfinanszírozottságot emlegetni színházi berkekben, de hát ez van, mindannyian ezzel küzdünk, és nagyon sok tolerancia szükséges ahhoz, hogy napról napra áthidaljuk a lehetetlenebbnél lehetetlenebb helyzeteket. Az általam hívott alkotók tudták, hogy milyen körülmények között dolgozunk, és ezeket elfogadva vállalták el a felkérést. Voltak sikeres és kevésbé sikeres vállalások, s olyan produkciók is, amelyek a világjárvány áldozatai lettek. Tartalmas találkozások származtak ezekből a munkákból, mindenképp jót tett a külföldi rendezők jelenléte, de törekedtem az arány megtartására, és azokat a fiatal rendezőket is minden évadban visszahívtuk, akik már előzőleg is remek előadásokat hoztak létre a K-ban.

* Szerinted mennyire belterjes a pesti színházi élet? Mennyire van nyitottság az új dolgok felé?

— Szerintem eléggé belterjes. Mindig azt mondjuk, nem az, hogy nyitottság van, de nagyon kevés kőszínházra jellemző, hogy külföldi rendezőt hív. Az elmúlt évadokat végignézve egy-két kivételtől eltekintve nemigen találni nem magyar nyelvű alkotókat a palettán. Ez számomra egy ilyen gazdag színházi kultúrájú világvároshoz képest igen óvatos műsorpolitikának tűnik. Külföldi vendégjátékok akadnak bőven, de hogy egy társulati létezésbe meghívjanak egy idegen nyelven alkotó színházi embert, erre nagyon kevés példa akad. Ennek okait hosszasan lehet taglalni, kezdve a kulturális különbségektől a közönség szokásain át a más színházi ízlésig bármivel lehet indokolni, de az én személyes véleményem az, hogy nagyon hiányzik a budapesti színházi gondolkodásból a diverzitás. A jelenlegi, közösen silány anyagi helyzetünkben pedig még inkább eluralkodott a biztonságra való törekvés.

* Dramaturgként mit élsz meg kihívásnak?

— Hogy megtaláljam az anyaghoz a kulcsot. Ezt tartom a munkám legizgalmasabb részének, ha szigorúan a klasszikus értelemben vett dramaturgi szerepkörről beszélünk. Ehhez az kell, hogy először én egyedül dolgozzam az anyagon, és ez többnyire akkor valósul meg, ha regényadaptációt készítek. Ott valahogy egyértelmű, hogy én verekszem át magam először a szövegen, és csak utána kapcsolódik be a rendező a folyamatba. De nagyon sok módja van a dramaturgiai munkának, rengeteg esetben a rendezővel való közös gondolkodásból születik meg a szövegkönyv. Egyre gyakoribb jelenség a rendező-dramaturg szoros összekapcsolódása, a brainstorming jellegű munkamódszer. Az előadás alapanyaga nem minden esetben a szöveg, mégis dramaturgként vagyok jelen, ilyenkor az egész szerkezet összetétele határozza meg a munkám nagy részét.

* Mikor mondod egy munkára azt, hogy huh, na ez egy nagy falat volt?

— Gyakran dolgozom fordítóként is egy-egy produkcióban. Erre a munkára mondom, hogy nagy falat. Egyszerűen más agykapacitást igényel végigtolmácsolni minden áldott nap egy teljes próbafolyamatot, mint amihez hozzá vagyunk szokva. Más ember fejével gondolkozva pontosan közvetíteni az éppen szükséges tartalmat, és mindezt a lehető leggyorsabban, nagyon fárasztó, és szerintem egészen egyszerűen megfizethetetlen, ha szabad ilyet mondanom. De ezt te is ismered nagyon jól. Az igazság az, hogy valójában ezt is nagyon szeretem csinálni, csak a bemutató után néhány napig regenerálódnom kell.

* A rendezők általában ragaszkodnak a szerzői csapathoz, első helyen a dramaturgjukhoz. Te milyen rendezőkhöz ragaszkodsz, hogyan működsz dramaturgként?

— Igyekszem alkalmazkodni a rendezőkhöz. Nagyon sokfélék vagyunk mi, emberek, nincs ez másként a színházi világban sem, mindenkihez más munkamódszer illik. Sok mindent kell tolerálnunk egy érzékeny művészi alkotófolyamat során. Vannak viták, feszültségek, nem minden megy zökkenőmentesen. A közös gondolkodás pedig rengeteg összetevőből áll, és nemcsak a profizmus határoz meg egy munkakapcsolatot, hanem a kollégák személyisége is, esetleg munkabírása. Kinek kisebb, kinek nagyobb az egója, a toleranciaküszöbünk is más, nem beszélve a kreativitásunkról. Van olyan rendező, akinek a csapata kreativitására van szüksége, van olyan is, aki önmagában alkot, és a csapata megvalósít. Egyik sem jó vagy rossz, ezek nem minősítési tényezők, csupán mindenkinél jelen levő karakterjegyek. Mindenki másképp jut el az előadásig. Számomra az a legfontosabb, hogy értékes, tartalmas munkában vegyek részt, mely szellemi kihívás számomra, vagyis mutasson meg valamit a „világból” úgy, ahogy nem gondoltuk volna. Új vetületbe helyezni a megszokottat is lehet. Ezek jó inspirációk.

* Mi a legjobb tulajdonságod igazgatóként, illetve dramaturgként? És mi az, amin javítanod kell?

— Nem tudom, mi a legjobb tulajdonságom, talán a kitartásom… Amin mindig lehet javítani, az a megértés, odafigyelés, önfejlődés, kommunikáció, bizalom, félreértések elkerülése, a control freakség levetkőzése. És ami talán a legfontosabb, de egyúttal a legkényesebb dolog is: frissnek kell maradni. És ez nagyon nehéz. Érzékenynek lenni a világ történéseivel kapcsolatban egy olyan időszakban, amikor ehhez semmi kedve az embernek, mert csupa borzalom veszi körül. Beengedni új impulzusokat, nem belefásulni a napi rutinba. Sok mindenen lehet javítani…

* Követed a vajdasági színházak repertoárját, előadásait, az itteni történéseket, vagy inkább a K-ra koncentrálsz, s a mellette futó munkáidra?

— Most fogom pótolni a vajdasági színházak repertoárjának nagy részét, rengeteg adósságom van e téren, sajnos. Nem gondoltam volna, hogy így lesz, de be kell valljam, olyan mértékű logisztikát igényel az, hogy up to date legyek, amilyet nem tudtam kellőképp megugrani. Ezt igyekszem most pótolni.

* Hevesi Sándor-díj. Azok kapják, akik különösen sokat tettek a magyar nyelvű színházművészet külföldi elismertetéséért. Te vagy az egyik idei díjazott. Gratulálok! Kap külön helyet a polcodon, szívedben ez az elismerés?

— Köszönöm szépen. Igazából nagyon jólesik, örülök neki. Nyilván nem fogja semmilyen módon befolyásolni az életemet, de a mi szakmánkban nincs túl sok lehetőség díjat kapni, szóval, igen, abban a pillanatban, amikor megtudtam, boldog voltam a hírtől. De természetesen nem akarok úgy tenni, mintha ez egy „nem-tudom-milyen-nagy-dolog” lenne, sokan nem is tudnak a díj létezéséről, ami teljesen rendben is van, ezek inkább apró, személyes örömök, melyek ideig-óráig melegséggel töltenek el, de az élet nagy dolgaira nincsenek hatással.

* Itt kezdted, majd következett egy kis Magyarország, ismét itthon, és most megint az anyaország. Előfordulhat, hogy a következő lépcsőfok megint egy itthoni lesz?

— Jelenleg a Stúdió K-ban vagyok. Nincsenek ilyen irányú terveim, inkább általános gondolatok foglalkoztatnak, pl.: lehetséges-e, hogy egyszer ne a munkám határozza meg azt, hogy hol fogok élni, hanem én határozzam meg, hogy hol lesz munkám; hogy lehet-e emberbarátibb, kímélőbb üzemmódban dolgozni ugyanilyen hatékonysággal, vagy ez egy naiv illúzió… Ilyenek. A hol és hogyan csak ezután jöhet.