— Nagyon nagy megtiszteltetés ez számomra, ha pedig arra gondolok, ki mindenki kapta meg korábban, akkor még inkább súlya van az elismerésnek. Az átadás dátuma beletartozik abba a folyamatba, amellyel mi idestova száz éve küszködünk. Ennek a napnak most már egyre inkább azt kellene kifejeznie, hogy a magyarság összetartozik — éljen a Kárpát-medencében vagy bárhol a világban. Én annak idején, 2004. december 5-e után sem értettem egyet azokkal, akik azt hangoztatták, az anyaország lemondott rólunk, megtagadott bennünket. Ez így nem igaz, mert akkor is voltak, akik mellettünk álltak. A legfontosabb viszont az, hogy ebből az eseményből kiindulva megszületett egy olyan törvény, amely kimondja, a magyarságra egy nemzetként kell gondolni.

* Az elismerést elsősorban az Aracs folyóiratnál végzett tevékenységéért kapta?

— Igen, és mondtam is az első gratulációk után a munkatársaimnak az Aracsnál, hogy ebben a díjban nagy része van annak a tevékenységnek, amelyet közösen végzünk. Az értesítésben szerepel a nevem mellett, hogy költő és műfordító is vagyok, viszont hiszem azt, hogy az elismerés az Aracsnak köszönhető, azt azonban nem egyedül csinálom, hanem olyan emberekkel, akiknek szintén nagyon fontos, hogy folyamatosan megjelentessük a folyóiratot.

Bata János (a szerző felvétele)

* A délvidéki magyarság közéleti folyóiratának, az Aracsnak az első száma 2001. augusztus 20-án jelent meg, és azóta évente négyszer lát napvilágot. Hol helyezné el a lapot a vajdasági magyar médiapalettán?

— Az MNT-nek a 2012 és 2018 közötti időszakra vonatkozó Vajdasági magyar kulturális stratégiájában a 142. oldalon a következő áll: Az Aracs folyóirat szellemiségét tekintve hagyományos-konzervatív, a benne megjelenő szövegek színvonalát nézve inkább dilettáns, semmint társadalmi folyóirat, melynek azonban, ha leküzdené a színvonalhiány és a durva, személyeskedő hangvétele okozta hátrányokat, kétségtelenül helye volna a vajdasági magyar folyóirattérben, hiszen a konzervatív szellemiséget csak az Aracs képviselné a vajdasági magyar folyóiratok között. Én ezt a meghatározást mindmáig nagyon sérelmezem, mert 2001 óta — ha nincs igazam, cáfoljon meg valaki — soha senkit személyében nem támadtunk, durva hangnemet nem engedtünk meg magunknak, azt pedig végképp nem értem, hogyan nevezheti valaki dilettánsnak azokat az alkotókat, akik a magyar nemzet legnagyobb tudású szakemberei a maguk területén. Ami a közszereplést illeti, mi itt, a Délvidéken nem vagyunk elkényeztetve, hiszen a 18. évfolyamában járó folyóiratot egyetlenegy alkalommal sem hívták meg sem az újvidéki Magyar Tanszékre, sem a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Karra, hogy esetleg találkozzunk a fiatalokkal, és elmondjuk, mi hogyan látjuk a világot.

* 2011-ben, amikor kinevezték a folyóirat főszerkesztőjévé, azt nyilatkozta, vissza kell hozni a közéletiséget a lapba. Sikerült?

— 2011-ben egy nagy törés volt az Aracs történetében. Az alapító felelős szerkesztőnk, Vajda Gábor irodalomtörténész, kritikus (1945—2008) váratlan halála után új helyzet állt elő, és sürgős választ kellett találnunk a hogyan tovább kérdésére. Hirtelen olyan főszerkesztőt fogadtunk el, aki a lap közéletiségét inkább a történelem, az irodalomtörténet felé vitte el. Amikor az alapítók közül néhányan úgy gondoltuk, ez nem az az út, amelyet az Aracsnak elképzeltünk, akkor került sor a kenyértörésre és a főszerkesztőváltásra. Igaz, hogy továbbra is vannak történelmi jellegű írások az Aracsban, viszont főleg olyan kéziratokat jelentetünk meg, amelyek, még ha a múltból indulnak is ki, a mindennapjainkra, a jelenlegi helyzetünkre, a gondjainkra keresik a megoldást. Az alapítók közül négyen vagyunk továbbra is jelen a szerkesztőbizottságban: Gubás Ágota olvasószerkesztő, dr. Gubás Jenő, a lap szellemi atyja, Gyurkovics Hunor művészeti szerkesztő, Utasi Jenő atya és jómagam.

* Sikerül-e bekapcsolni a fiatalokat?

— Az előző számok egyikében jelentkezett ugyan egy ifjú doktorandusz, viszont általánosságban sajnos elmondható, hogy nem sikerül a fiatalokat bevonzani a szerkesztőségbe. 

* Az Aracs céljai egyedülállóak a délvidéki folyóiratok történelmében — olvastam a honlapjukon. Ez miben nyilvánul meg?

— Mielőtt létrehoztuk volna az Aracsot, már akkor arról beszéltünk, hogy fel kell vállalnunk a délvidéki magyarságot érintő gondokat. Ezt a legjobban Vajda Gábor fogalmazta meg a folyóirat első számában, a felelős szerkesztői levelében. Úgy érzem, ezek a problémák mindmáig megoldatlanok maradtak. A kezdetektől nemcsak arra próbáltunk összpontosítani, hogy itt, nálunk, a déli végeken mi a helyzet, hanem az is célunk volt, hogy olyan lapot hozzunk létre, amely az összmagyarság számára tud valamiféle információt, közösségi gondolkodást nyújtani. Azt sikerült elérni, hogy a szerzőink nemcsak a Kárpát-medencében találhatóak, hanem Amerikából, Ausztráliából is kapunk kéziratokat. Az elmúlt tizennyolc év alatt igyekeztünk azokat a témákat feldolgozni, amelyek korábban, a kommunizmusban tabunak számítottak. Az első számok után az alcímünkben szereplő délvidéki jelző miatt is támadtak bennünket, viszont nem a többségi nemzet, hanem a mi magyar közösségünk jelesnek mondott képviselői. Ez az ellehetetlenítés azóta is jelen van a kulturális közegünkben. Támogatást itthonról egyáltalán nem vagy csak hellyel-közzel kapunk, így hát magyarországi forrásokból élünk. Pedig az elmúlt időszakban Aracs — mint fogalom és helyszín — az itteni magyarság egyik jelképévé vált. A lap indulásakor Bicskei Zoltán írt arról, hogy az aracsi pusztatemplomnak a délvidéki magyarság szellemi központjává kellene alakulnia, nemrégiben viszont készített egy csodálatos filmet, melyben az aracsi pusztatemplom szakrális helyként jelenik meg. Elmondhatom, hogy az elmúlt csaknem két évtized alatt nagy változások mentek végbe, az emberek sok mindent másként látnak, és ebben talán nekünk is van egy kis érdemünk.

* A kitüntetés azonban mégiscsak az öné. Halljunk valamit a költői, műfordítói munkásságáról is.

— Amióta a folyóiratot szerkesztem, azóta nincs időm költészettel és műfordítással foglalkozni. Beszélhetek róla, ám ez sem egy szép történet. Korábban verses- és fordításköteteim jelentek meg, viszont úgy igazán ezekkel sem foglalkozott senki. Talán nem hangzik nagyképűségnek, ha azt mondom, hogy német nyelvű műfordítóként a mi közösségünkben senki sem dolgozott. Fontosnak tartom, hogy mindig legyen ott az eredeti szöveg is, így az én fordításköteteim kétnyelvűek. Az egyik az Üstökösök fényénél című, mely válogatást nyújt a XX. század második felének osztrák költészetéből. A másik Erika Mitterer osztrák költőnő vallásos, istenes témájú verseiből készült, kiegészítve a Mindszenty bíboroshoz írt versciklusával, mely nem szerepel az eredeti összeállításban. Szeretném kötetbe rendezni azokat a konzervatív, keresztény szemléletű, közéleti jellegű írásaimat, amelyek az elmúlt harminc év során keletkeztek, viszont az elsődleges célom a jövőben is az lesz, hogy sikerüljön előteremteni az anyagi feltételeket az Aracs megjelentetéséhez, ami nem egyszerű feladat. Jó lenne, ha egyszer már hosszabb távra is tervezhetnénk!

* A pályája során többször érte mellőzés, hátrányos megkülönböztetés, ám úgy érzem, mégsem egy kiábrándult emberrel beszélgettem.

— Ha az volnék, akkor azt sem csinálnám, amivel most foglalkozom. Én ama közéleti személyek közé tartozom, akiket cenzúrázni szoktak, akiket kivágnak egy olyan filmből, amely a magyarkanizsai írótábor történetéről szól, pedig soha nem politizáltam, nem voltam egyetlen pártnak sem a tagja, soha senkit személyében nem sértettem meg, nem áskálódtam, a helyét sem vettem el senkinek, harminckét éve a horgosi általános iskolában dolgozom. Nem kiábrándultságról van szó, viszont azt azért nem bánnám, ha egy kicsit könnyebb lenne a dolgom, illetve a dolgunk.