— Itt az emberek mindennel szemben szkeptikusak, biztosan az eddigi élettapasztalatuk miatt, hiszen nem igazán volt sok sikerük, így nem hisznek az új lehetőségben — mondta ki a beszélgetésünk során Boja András nevelő a lényeget. Még félezren sem laknak a településen, mely sok más kis helységhez hasonlóan vívja mindennapos, észrevehetetlen küzdelmeit a munkahiánnyal, a kilátástalansággal, belefásulva a kitörés esélytelenségébe. Beszélgetőtársam többször is megismételi, hogy az uniós pályázaton nyert fóliasátor ezért fontos: reményt hoz a faluba, hogy mégis van kiút. Jut a konyhára zöldségféle, segít kialakítani a gyerekekben a munkaszokást, és jó, ha látják, hogy szüleik pénzt keresnek, ami a megélhetésben segít — ezt már a felesége, Boja Ilonka házfelelős teszi hozzá.

Az udvaron, a fa árnyékában kávéztak a felnőttek, amikor megérkeztünk a dreai Lurkóházba. Néhány gyerek bent játszott, és miközben készült az interjú, szállingóztak a többiek is. A hátsó kertben épült a két hatalmas fóliasátor. A konstrukció már állt, a férfiak a fóliát húzták fel rá, két asszony pedig kapált. Paprikapalánta kerül a gyomtalanított földbe napokon belül, mesélik a házigazdák.

— A pályázat ötletgazdája Gergely Barnabás, a Poverello Alapítvány jogásza, mindenese. Néhány éve azon töprengünk, hogyan lehetne lehetőséget adni a házainknak. A Magyarország—Szerbia IPA Határon Átnyúló Együttműködési Program formájában ez a lehetőség testesült meg. A szegedi Katolikus Házzal közösen pályáztunk, a többéves együttműködést kihasználva — ismerteti a részleteket András, a projektum helyi koordinátora. Hatszáznégy négyzetméter kerül fólia alá. Számítógépes vezérlésű lesz, csepegtetőrendszerrel. Most paprikát ültetnek, az őszre spenótot és salátát vetnek, jövőre paradicsom kerül a földbe.

Miközben beszélgetünk, egy nagylány fut oda hozzánk, zongorázni szeretne, a nevelők megígérik, hogy reggeli után játszhat a hangszeren. A tizenhárom éves Ábrahám Anita, akinek hat (fél)testvére van, később izgatottan mesélte, ha Ilonka néni megengedi, a kertmegnyitón fellép majd zongorajátékával. Szeret tanulni, mondja, s elárulta, az az álma, hogy úszhasson a Topolyai-tóban, melynek eddig csak a partján sétálhatott.

— A projektumnak köszönhetően négy szülőnek adunk munkahelyet bő másfél évig. Napi öt órát dolgoznak, ezért minimálbért, havi 23 000 dinárt kapnak. Ezek az emberek eddig segélyből éltek, munkanélküliek voltak, most azonban 2020 januárjáig megvan az egzisztenciájuk. Reméljük, hogy kitartóak lesznek, és végigcsinálják ezt az időszakot. A logisztikai hátteret, a szaktanácsadást a muzslyai Császárkert segítségével valósítjuk meg. Idővel szeretnénk, ha más családok is bekerülnének a rendszerbe, legyen szó akár nyílt szántóföldi termesztésről, akár fóliasátorról, hiszen lesz kinek a termést eladni.

Megtudom, tizenketten jelentkeztek a munkára, mindannyian részt vettek a képzésen, s akinek most nem jutott állás, az abban bízik, hogy a szerencse a közeljövőben őrá is rámosolyog. Ahogy haladnak előre az idővel, gyűlnek a tapasztalatok, és egyre többen szeretnének a Lurkóház kertjében dolgozni.

— Megkínáták a munkát nekünk, amit e kő fogadni. Ha valaki emegy firmákba, ott se nincs nagyobb fizetés — mondja Almási Mile, az egyik szülő, aki itt kapott munkát. Mind a négy gyereke lurkóházas volt, illetve még mindig az. Felesége háromhavonta Svájcba jár dolgozni, egy elszármazott dreai családhoz. — Várjuk, hogy lehetőség lesz számomra is, mert én kertészkedek, lehet, hogy birok majd valami támogatást csináni. Lehet, hogy egy napon egyűnnek énhozzám megnézni, hogy mi is jelent meg nálam. Azé is akarom ezt csináni, hogy megtanújjak valamit, én is jobban ilyen biós dógokkal kezdtem el dógozni.

— Négy gyerekem van, egy huszonkét, egy tizenkilenc, egy tizennyolc meg a legkisebb, a tizenhét éves — sorolja az apró termetű, sovány anyuka, Szabó Mónika. — Ők mind jártak a Lurkóházba, még egy jár, most első középiskolás. Nem vót munkahelyem, én így privátul mentem dógozni, amit tanátam. Ennek örűtem, hogy van most lehetőség állandó munkára.

— A Lurkóház most már tizenkét éve működik, a szociálisan hátrányos szülők gyermekeiről gondoskodunk, a férjemmel hat éve vagyunk itt. Jelenleg húsz gyermekünk van, egy óvodásunk, elemi iskolásaink és középiskolásaink is — részletezte Ilonka, a házfelelős. — Annak is örülünk, hogy jók a tanulmányi eredményeik, hármasokat-négyeseket kapnak. A szülők idényjellegű munkát végeznek, általában többgyermekes családok, és nehezen tudnak a kicsikről gondoskodni. A támogatóink adományaiból tartjuk fenn a házat, akárcsak a másik kettőt, a hajdújárásit és az óbecseit is. Ez a fóliasátras projektum nagyon jól jött, először is azért, mert a konyhánkra valószínűleg jut ebből a sok zöldségféléből, savanyításra is lesz. Reméljük, a gyerekekben sikerül kialakítani egy munkaszokást. Nem kitartóak, ezt nyilván otthonról hozzák. Elkezdenek valamit, aztán gyorsan megunják. Ezért is jó a fóliasátor, a gyerekeket bevonjuk a munkába. Emellett látják a szülőkön, hogy dolgoznak, munkaidejük van, pénzt visznek haza a családnak, ami eddig nem adatott meg nekik. Látják, hogy ha az ember dolgozik, rendes munkahelye van, akkor a családját is könnyebben el tudja tartani, s ez nyilván megmarad bennük. A zöldségekből talán eladásra is jut, mert pénzre szükségünk van, vásárolni kell, ha mást nem, apróbb dolgokat a konyhára.

A gyerekeket nem volt nehéz szóra bírni, pillanatok alatt körülvettek a szobában. Mester Katalin az őszre ötödikes lesz, és mint mondja, egy kicsit izgul, hogy milyen is lesz felsőbe járni. Három éve lurkóházas. Testvére, Szuzanna, harmadikos lesz, kócosan és egy kissé megfázva sorolta kedvenc tantárgyait: angol, hittan, matek, a játékok közül pedig a libikóka. (Én már nagyon éhes vagyok! — kiáltotta valaki. Látogatásunk miatt csúszik a reggeli, küldöm is a gyerekeket enni, viszont sokan maradnak, szeretnének mesélni magukról.) Fehér Ágota fodrász szeretne lenni, a kerti munkákért nincs oda, ám ha kell, megcsinálja, otthon is szokta. Kilenc testvére van, hat fiú, három lány. A fiúk közül Ábrahám Antika (Antal) fut oda hozzám, ő most fejezte be az elsőt, nem szeret tanulni, azt mondja, unalmas. Szoktam néha verekedni, ha piszkálnak, nem bírja ki az öklöm, hogy ne odarepítsem — hadarja csillogó szemmel. A tizenegy éves Dániel Violetta pedig arról beszélt, szeretnek a Lurkóházban lenni, ahol a tanulás mellett játszhatnak, fogócskázhatnak, tévézhetnek, viszont néha bizony segíteni is kell a ház körül. És Teri néni, a szakács ételeit dicséri, az ő kedvence a leves, a sampite és a pizza.

Amíg őket hallgattam, a konyhában Teri néni és segítői elkészítették a reggelit. Pástétomos kenyér, túró, paradicsom, paprika és uborka várta az éhes szájakat az ebédlő nagy asztalán. Ebédre paradicsomos káposzta és rántott hús lesz — mondta mosolyogva az asszony. Hétfőn, szerdán és pénteken tészta- vagy kalácsnap van, más alkalmakkor hús kerül a tányérokba, leves pedig szinte minden napra jut.

Szalai Attila felvételei