Már a megnyitót is díjátadóval kezdték, ekkor osztották ki az életműdíjakat, azaz a Lifka Sándor-díjat. Akik átvehették, ők Anica Dobra szerb színésznő, valamint Phedon Papamichael operatőr. Ekkor adták át a regionális Lifka-díjat is, melyet az idén Ademir Kenović rendező kapott. A fesztivál július 26-án zárta kapuit ünnepélyes díjátadóval, valamint egy versenyen kívüli filmmel, Quentin Dupieux The Second Act című alkotásával.

Fotó: Damir Vujković

A Párhuzamok és ütközések kategória nemzetközi zsűrije különdíjjal jutalmazta Pavo Marinković Bosnyák fazék (Bosanski lonac) című filmjének forgatókönyvét. Az indoklásban az állt, hogy a forgatókönyv úgy mutatja be a mai kor kihívásait, hogy időtálló, és jól reflektál az identitáskeresés kérdésére, például a migrációra is. Pavo Marinković nem tudott jelen lenni a díjátadón, ezért videóüzenetben köszöntötte a közönséget, illetve köszönte meg a díjat: „Sokat utazott már ez a film, és rengetegszer kaptam meghívást is díjátadókra, de soha nem kaptunk még semmit. Köszönet a zsűrinek, mert nem olyan kézenfekvő választás egy vígjátékot díjazni.”

A Párhuzamok és ütközések versenyprogram legjobb filmjének a zsűri a grúz—francia—olasz—román koprodukcióban készült művet, azaz George Sikharulidze Panoptikum című alkotását választotta. Egy első filmest díjaztak, s egy olyan mozit, melynek történeti szála a társadalmi hovatartozásról mesél.  

A FIPRESCI nemzetközi zsűrije a legjobb filmnek Magnus von Horn dán—svéd—lengyel koprodukcióban készült, The Girl With the Needle (Lány a tűvel) című filmjét választotta, mely a cannes-i fesztivál versenyprogramjában is szerepelt. A rendező szintén csak videóüzenetben köszönte meg a díjat: „Három játékfilmet forgattam eddig, mindhárom díjat nyert a palicsi európai filmfesztiválon, úgyhogy nagy megtiszteltetés ez számomra, és kimondhatatlanul hálás vagyok a fesztiválnak” — hangsúlyozta a rendező.

A szakmai zsűri a díjátadón elárulta az idei versenyprogram győztes filmjének címét is. Szerencsémre éppen ezt az alkotást választottam ki előző napra magamnak mint az egyik „must see”, azaz kötelezően megtekintendő filmet. Ez pedig a 78 nap, melyet Emilija Gašić rendezett. Telt ház előtt vetítették a nyári színpadon, és visszarepített bennünket a ’90-es évek legvégére, a bombázások idejére, szóval jólesőt nosztalgiáztam magam is a beállításokon, játékokon, és éreztem egy kis gombócot a torkomban, hiszen egy család mindennapjaiba láttunk bele: három lány, három generáció él együtt szüleivel, ám apukát behívják katonának, ezért egy picit felbomlik a rend. A film olyan hatást kelt, mintha valóban abban a korszakban rögzítette volna valaki házi videófelvevővel a napi eseményeket VHS-kazettára. A két kislány főszereplő pedig olyan természetes könnyedséggel játszik, mintha a színészet már most a vérükben volna. Egy szerethető film, mely visszarepít az időben, és mindenki kedvencévé válik a Tijanát játszó kislány figurája, Viktorija Vasiljević. A fiatal színészek játékát figyelve sokszor nem tudjuk eldönteni, mikor látunk improvizációs jeleneteket, és mennyi ebben a színészet, a megírt szöveg. Őszintén szólva most sem tudnám eldönteni. A film egyébként elvitte a közönségdíjat is, mindkettőt igazán megérdemelten. 

Emilija Gašić rendező a díj átvételekor elmondta, ez a film hazai premierje, így nagyon izgultak, hogyan fogadják majd, arra pedig nem is számított, hogy két díjjal térnek haza. „Ezek az európai film nagy nevei, így különös megtiszteltetés számomra, hogy a versenyprogramban megkaphattam a fődíjat” — fejezte be mondandóját Emilija.

A legjobb rendezőt is díjazták, az elismerést az idén az izlandi—holland—horvát koprodukcióban készült alkotás rendezője, Rúnar Rúnarsson vághatta zsebre. A When the Light Breaks képi világa egészen elvarázsoló volt, megtanultuk a filmből, hogyan is lehet repülni, s az operatőrök érzékelhetően keresték a tükrös felületeket, hogy általuk fel- és bemutassák néhány helyi tinédzser gyászát, melyet tragikusan elhunyt barátjuk miatt éreznek. 

A főbb díjak mellett különdíjakat is odaítéltek, Gust Van den Berghe A mágnesember című, belga—luxemburgi—holland koprodukcióban készült filmjéért kapott elismerést. Sajnos lemaradtam róla, ahogyan sok másról is, de igyekszem majd pótolni. A magyar filmes blokkból még kiemelném Siflis Zoltán A kapus halála című, tényfeltáró elemeket követő filmjét egy focistáról, Siflis Gézáról, aki a faluból a nagyvárosba érkezett, tagja volt egy ideig a Fradinak is, majd gyanús körülmények között halt meg. Ennek járt utána rokona, Siflis Zoltán.

Nem volt könnyű válogatni a felkínált csemegékből, de azt kell mondanom, hogy az idén nagyon jól sikerült összeállítanom magamnak a listát, hiszen minden film a maga nemében különleges és élvezhető volt, az egyik a története, a másik a színészi játék, megint másik pedig az operatőri munka miatt, és sorolhatnám, hiszen van, amely többtényezős.

A sorból mindenképp kiemelném az Új magyar film kategóriájából Csáki László moziját, a Kék Pelikant, mely egy egész estés animációs film, és igaz történetet dolgoz fel a vasfüggöny leomlása előtti időszakból. Kinyílnak a határok, lehet utazni, csak mindehhez pénz is kellene, így három jóbarát úgy dönt, elkezd vonatjegyeket hamisítani, hogy bejárhassa Európát. A történet azonban rossz irányt vesz. A Kék Pelikan az indigópapírt jelöli, melynek segítségével kitöltik az üres jegytömböket. Az animációs jelenetekbe itt-ott befolyik némi reális, kamerával rögzített kép is, még színesebbé téve ezt az egyébként sem mindennapi történetet.

Az idei fesztiválon összesen 17 válogatásban több mint 150 filmet tekinthetett meg a közönség, a fesztivál programjában több mint 100 hazai és külföldi szakember vett részt, aki Palicson tartózkodott. Ha belegondolnak, ez egy igen kemény mennyiség.

A palicsi filmfesztivál tehát az idén is kitett magáért, s újfent rájöttem, hogy két filmnél többet nem tudok befogadni naponta, hiába is tervezek többet megnézni.