* Mikor és hogyan kerültél kapcsolatba a művelődésszervezéssel?

—  2000-ben, amikor a 75 éves múltra visszatekintő Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesület ismét életre kelt, és a legutóbbi háború után a semmiből újjáépült, többedmagammal új erővel lendültem neki a munkának. Az egyesület titkári teendőit végeztem, amikor a szervezet elnöke családi és egyéb okok miatt nem tudta tovább ellátni a tisztségét. A vezetőség tagjai közül senki nem akart nagyobb felelősséget vállalni, és más megoldás híján én próbálkoztam meg az egyesületi munka szervezésével. Később, amikor a többiek úgy látták, eléggé jól boldogulok, megbíztak az egyesület vezetésével és a falu művelődési életének szervezésével. Ez a megbízatás mindmáig tart. Már nem idegenkedem tőle, mint az elején.

* Egy szórványtelepülésen milyen eséllyel lehet fejlődni egyénileg, illetve csoportban?

—  Éreztem, hogy az akarat nem elég, és nincs megfelelő tudásom ehhez a munkához, ezért minden lehetőséget kihasználtam, hogy szakmailag fejlődjek. A szórványban akkor nem szerveztek képzést, ezért a tömbmagyarság felé kellett orientálódnom. Topolyán a Szerbiai Teleház Szövetsége és az Oktatási Központ által szervezett ECDL-képzésen és néhány pályázatíró tanfolyamon, műhelymunkán vettem részt. 2006/07-ben a magyarkanizsai Cnesa Oktatási és Művelődési Intézmény, a VMMI és a VMMSZ szervezett egy közművelődési szakemberképzést. Vajdaság minden részéről érkeztek részvevők, és jó munkakapcsolatok, barátságok szövődtek az oktatás alatt. Az ott megszerzett tudást azóta is kamatoztatom. Az embernek mindig nehezebb dolga van, ha a szórványban adja a fejét művelődésszervezésre, de nem a lehetetlenre vállalkozik. A csoportban való fejlődés már sokkal könnyebb, hiszen vannak társak, akikre mindig lehet számítani. Az egyesületi szakcsoportok és a tagság fejlődését két módon oldottuk meg. Egyrészt a csoportvezetők és bizonyos tagok képzéseken, táborokban vettek részt, hogy a megszerzett tudást megosszák csoporttársaikkal. Például a hagyományőrző és a kézimunkacsoport vezetője kétéves hímzőoktatáson vett részt a szabadkai VMF székházában. Az amatőrszínjátszó-csapatok szervezői csoportvezetői és rendezői képzéseken, a színészek szakmai táborokban sajátították el a szakma fortélyait. A másik fejlődési forma, amikor egy-egy szakember az egyesületben oktatja a csoportok tagjait. A szakmai fejlődést bizonyítja a megvalósított munka, a számos sikeres rendezvény, a sok elért eredmény a különféle szemléken, versenyeken. De azt tartom a legfontosabbnak, hogy a faluban a nehézségek ellenére is van közösségi élet. Vannak rendezvények, láthatunk színdarabokat, színes műsorokat, kiállításokat, részt vehetünk könyvbemutatókon, stb. Nyári táborokat rendezünk különféle témákban a saját tagságunk részére. Tevékenységünk színes, ezért bárki megtalálhatja a helyét közöttünk. Mindez azt bizonyítja, hogy a szórványban is lehet fejlődni, csak valószínűleg nagyobb erőbevetéssel, mint a tömbmagyarságban.

* Több területen szervezel. Melyik darab, műsor vagy csoportfoglalkozás a szíved csücske?

—  Nincs kedvencem. Minden tevékenység, program, csoport egyformán fontos számomra. Különbségtétel nélkül igyekszem segíteni a csoportokat, hogy a tevékenységük során megfelelő lehetőségekhez jussanak: akik a színpadon érzik jól magukat, azok minél többet szerepeljenek műsorokban, rendezvényeken, szemléken —  határon innen és túl; a tárgyi alkotók, mint a képzőművészek vagy a kézimunkázók minél több kiállítást szervezzenek saját maguk is, vagy mások kiállításán vegyenek részt.

* Véleményed szerint manapság hogyan, mivel lehet motiválni a fiatalokat, hogy önkéntes, önképző tevékenységeket végezzenek?

—  Vannak emberek, akik örömüket lelik a közösségi élet valamely területén, és vannak olyanok, akik soha nem fognak önkéntes munkát végezni, mert nem érzik ennek a fontosságát. Találkozni, beszélgetni kell a fiatalokkal. Érezniük kell, hogy a csoport számít rájuk, hogy mindenki egyformán felelős a közösségért.

* Mivel könyvtáros vagy, ismered az olvasási szokásokat is. Bácsgyulafalva olvasó közösség?

—  Sajnos nem mondhatom egyértelműen, hogy olvasó közösség, noha én csak a könyvtárról tudok beszélni. Manapság nem túl sokan járnak oda. Az írás és az olvasás emberi alapjog, minden további tudás alapja. Ha a gyerek nem tanul meg tisztességesen olvasni, vagy nem a megfelelő könyvet veszi a kezébe, és nem tudja a szöveget értelmezni, akkor nagy a valószínűsége, hogy nem szeret majd olvasni. A társadalomnak sajnos nagy felelőssége van ebben. Az olvasási szokásokra mostanság a technikai fejlődés, a világháló hat a leginkább. A hagyományos könyvolvasás és a könyvtárlátogatás visszafejlődéséhez hozzájárul a falusi könyvtárak rossz ellátottsága is. Ezért a helyi könyvtárat és az olvasótermet megpróbálom közösségi térként hasznosítani. Különféle előadások, összejövetelek, képzések, próbák helyszíne. Az óvónővel és az alsós tanítónőkkel közösen igyekszünk megszerettetni a gyerekekkel a meséket és a könyveket. Ennek érdekében közösen látogatják a könyvtárat, és különféle foglalkozásokat is szervezünk a gyerekek vagy a felnőttek részére.

* Jelenleg milyen programokat szervezel az egyesületben?

—  Az idei év egy kicsit más lesz, mint a többi, hiszen évfordulót ünneplünk. Bácsgyulafalván 1920-ban kezdett éledezni a műkedvelő színjátszás, 1925-ben pedig már lehetett beszélni kulturális szervezettségről, és egyesület is volt. Kisebb megszakításokkal és más-más néven ugyan, de 90 éve zajlik szervezett művelődési élet a faluban. Kezdetben a fő műfaj az amatőr színjátszás volt. A lelkes műkedvelők sok népszínművet, drámát, zenés vígjátékot mutattak be. A jubileum megünneplésére egy színes programsorozattal készülünk. A szakcsoportok télen a rossz körülmények ellenére is próbálnak, hiszen április, május a szemlék, versenyek, kiállítások ideje. Közben készülünk Nyugat-Bácska egyik legnagyobb közös műsorára, az Ötösfogatra is.

* Együttműködtök-e a környező magyar, illetve magyarországi településekkel?

—  Igen, az imént említett Ötösfogatban részt vevő csoportokkal, de más vajdasági és külföldi szervezetekkel, együttesekkel is jó viszonyt alakítottunk ki. Kiemelném a magyarországi Tápai Hagyományápoló Egyesületet, mellyel több mint tíz éve különösen jó kapcsolatot ápolunk. A kartali Nefelejcs Népzenei Együttes, a Csátaljai Székely Népdalkör és a Székely Díszítőművészeti Szakkör is állandó partnerünk.

* Hogyan vélekedsz a művelődési ernyőszervezetek (VMMSZ, VMMI) szerepéről, működéséről?

—  Az ernyőszervezet mint fogalom nem tartozik a kedvenc kifejezéseim közé. A Vajdasági Magyar Művelődési Intézetnek és a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetségnek kiemelkedően fontos szerepe van a vajdasági magyar művelődési életben. Példaértékűek az általuk szervezett fesztiválok, szemlék, képzések. Szakmai segítségért, információkért, szakirodalomért is fordulhatunk hozzájuk. Segítik a szakmai fejlődést, jelentősen hozzájárulnak az itteni magyarság művelődési életének színvonalasabbá tételéhez.

* A te női sorsvállalásod nem csak szakmailag tevékeny. Anyja vagy egy kiváló tehetségű népdalénekesnek: Égető Emese a Fölszállott a páva Kárpát-medencei népzenei tehetségkutató egyik továbbjutója volt —  és ez csak egy az érdemei, eredményei közül. A népdal iránti szeretetet tőled örökölte?

—  Nem. Nálunk fordított a helyzet. Igaz, hogy valamikor régen én is táncolgattam a színpadon, de nem tudtam ráérezni igazán a népzene és a néptánc ízére. Abban az időben nem voltak képzett, hozzáértő, népzenét és néptáncot oktató szakemberek az egyesületben, ami meg is látszott a színpadi produkciónkon. Amikor Emese elkezdett népdalokat énekelni és egyre többet foglalkozni a népi kultúrával, én is egyre jobban megkedveltem ezt a világot. A zene szeretetét otthonról hozta, de a népdalokat a tanáraitól és az adatközlők felvételeiről tanulta.

* Ösztönző erővel hat rád ez az elismerés?

— Nagyon örülök a díjnak, de engem nem az elismerés ösztönöz. Csak addig szeretném folytatni ezt a munkát, amíg kedvem lelem benne, időm, egészségem engedi, és amíg a közösségnek szüksége van rám.