Boros György Szabadkán született 1934-ben, s a szabadkai gimnáziumban érettségizett, majd a belgrádi tanárképző főiskola festészet szakán végzett, tanára Ante Abramović volt. Miután elvégezte az egyetemet, a Jovan Mikić Általános Iskolában kezdett dolgozni mint képzőművészet-tanár. Negyven évig tanította diákok generációit, akikkel számtalan elismerésben részesült külföldön és az országban is. Foglalkozik könyvillusztrálással, szitanyomással plakátokat tervez, több évig volt a Szabadkai Gyermekszínház plakáttervezője is. Leginkább a grafika, a formatervezés a területe, de több festményét készítette akvarell- vagy akriltechnikát alkalmazva. Aztán 2000 után belevágott az ex librisek készítésébe, melyekhez különböző technikákat használt. Szabadkán első alkalommal 1953-ban állított ki, még egyetemista korában. Tagja a Csurgói Csoportnak, elnöke a Szabadkai Iparművészek Egyesületének, a Vajdasági Képzőművészeti Pedagógusok Egyesületének, valamint a Szabadkai Képzőművészeti Pedagógusok Egyesületének. A Vajdasági Magyar Közművelődési Társaság képzőművészeti szakosztályának vezetője 1997-től. Számos elismerésben és díjban részesült, néhány a sorból: Május 25. Díj, A Képzőművészeti Nevelés Tanácsosa cím, Szabadka Pro Urbe díja, Dr. Bodrogvári Ferenc-díj, Forum Képzőművészeti Díj, Magyar Életfa díj, és még sok más.

Ő alapítja és vezeti az Oláh Sándor Képzőművészeti Szakosztályt, rajzot tanít fiataloknak és időseknek, aktívan szervezi képzőművészeti kiállítások egész sorát. Korát meghazudtolva a mai napig fiatalos lendülettel közlekedik, hacsak teheti, alkot, és láthatóan nagyon élvezi, szereti azt, amit csinál. Talán ez a titka.

A kiállításon Boros György egészen friss alkotásait is láthatjuk tehát, melyeket 2022-ben, 2023-ban festett, s ahogyan azt Miroslav Jovančić, a kiállítás kurátora a megnyitón ki is emelte, csodálatra méltó, hogy a festő még kilencvenéves korában is képes arra, hogy megújuljon, friss színeket, újfajta ecsetkezelést mutatva meg. 

Boros a vajdasági síkságot festi meg, központi témája ez a végeláthatatlan táj, mely körülvesz bennünket, ha kilépünk a városainkból. Ez a táj egy letisztult, nyugodt, minimalista kép, s ezt a festő is hasonlóan ábrázolja, ám egészen más perspektívát ragad meg, ettől különlegesek a képei. Olyan érzésünk van, mintha egy repülőből szemlélnénk magát a földet, ám a rajta lévő fákat, házakat már lentről, a földről. De ha egy másik nézőpontot veszünk alapul, olyan, mintha a síkság egyik végét felemelné számunkra, hogy jobban lássuk, mi van a végén.

Képein ezért dinamikusan követik egymást a sík vidék földjének rétegei és színei. Mintha már nem is sík volna, hanem egy hegyes-dombos vidék. És mintha már az ég sem létezne, hiszen Boros képein az égnek csak egy egészen pici darabkája látszik. Hiába tudjuk, hogy ott terül el a vajdasági síkság felett, Boros számára a föld, a földön élők a fontosabbak. Az éggel nem foglalkozik, lába alá és előrefelé tekint. Két lábbal áll a földön, melyet megfest.

Egészen közelről kell szemlélni a hatalmas tájképeit, hiszen messziről nézve egyik-másik olyan, mintha mikroszkóp alatt vizsgálnánk valami nagyon színes sejtet. Közelebb lépve, a hámréteg mögé nézve fedezzük fel aztán a széltől meghajló fákat, és szinte érezzük a bőrünkön a jólesően borzongató hideg fuvallatot. Ha tovább pásztázunk a képeken, meglátjuk az aprócska házakat is, melyeket (valószínűleg) emberek laknak, ők azonban elbújnak a festő szeme elől. Boros tehát játszik a méretekkel, perspektívákkal, nagyít és lekicsinyít, közelít és távolít. Ecsetével együtt minket is belefolyat a tájba, belegyökereztet a földbe.

A személyes kedvencem a Fasor című kép, a már említett egy irányba meghajló fákkal, melyeknek szinte gyökereiből nő ki egy házsor. A természettel való harmonikus együttélés szimbólumaként is értelmezhetjük a festményt, s a rózsaszínes-narancsos árnyalatok játéka a naplementét juttatja eszünkbe. Egy földbe nyúló naplemente. A táj és a föld nem szikár, nem barna, fekete vagy szürke, hanem színes. Kékes-zöldesben vagy meleg színekben pompázó oázis. A nap vagy éppen kel, vagy éppen nyugszik, az ő ecsetje van Boros kezében.  

Egy másik kép óriásira nagyított virágokat ábrázol a pici házak előterében, melyekről eszünkbe juthatnak a vásárosok pultján nyíló színes „nyalókavirágok” is, vagy a nyáron virágba boruló búzamezők. Stilizált tájat fest nekünk le Boros, egy elképzelt rónaságot, ahol a síkság elbillen, megemelkedik, ahol óriásira nőnek a virágok s apróvá zsugorodnak a házak. Elvesznek ebben a nagy pusztában, mint az el-eltűnő tanyavilág épületei vagy a kisebb falvak.

S hasonlóan jó közel kell lépnünk az ex librisekhez is, itt egészen más okból, ezek ugyanis kis formátumú művészeti alkotások, hiszen az ex libris definíciója szerint egy sokszorosított (grafikai vagy nyomdai) eljárással készített papírlap, melyet a könyv kötéstáblájának belső oldalára ragasztanak azzal a céllal, hogy a könyv hovatartozását dokumentálja. Nem más, mint művészi rajz, címer, embléma, történetileg kialakult allegória, szimbólum vagy egyéb ábrázolás, és a könyvtulajdonos nevével, esetleg jelmondattal, mottóval, idézettel ellátva, az egyes korok és művészek stílusa, ízlése szerint más-más megformálásban. Boros György is rengeteg embernek készített már ex librist, melyből egy válogatást láthatunk, a képek mellett azoknak a listájával, akik számára ezeket megalkotta.

A BOROS 90 kiállítást mindenkinek melegen ajánlom, megtekinthető tehát a Raichle-palota, azaz a Szabadkai Kortárs Galéria alsó szintjének termeiben.