Az egyszerű halandók mindennapi életében ez elsősorban a hulladékok csökkentésével, az észszerű, mértékletes vásárlással, az átgondolt életviteli szokásokkal valósítható meg. Nemzetgazdaságok, valamint cégek, vállalatok esetében viszont már érdemes kialakítani egy stratégiát, annak megvalósításához operatív irányítási rendszert és a finanszírozási lehetőségeket. Ilyenkor fontos „fentről” látni a teljes képet, felismerni a háztartások, a közösségek, a vállalatok és az állami szereplők helyét a rendszerben. Az viszont, hogy melyik szereplő mivel tud leghatékonyabban hozzájárulni a közösség jólétéhez, az idősíkban gyakran változik. A trendek előrevetítése azt jelzi, hogy a nem is olyan távoli 2050-ben az emberiség kétharmada városokban él majd. Egész fajunk jövője szempontjából meghatározó jelentőséggel bír, hogy városaink mennyire működnek majd fenntarthatóan. Már most is vannak olyan nagyvárosok, ahol úgyszólván élhető körülmények vannak, míg másutt a közlekedési káosz, a szegmenseiben rendezetlen kommunális és egyéb tényezők egyre élhetetlenebbé teszik az egyébként urbánusnak tekinthető környezetet.

Fogyasztói társadalomban élünk, melyben a gazdasági növekedés elmaradása gondokat, társadalmi feszültséget okoz. Elemzők azonban mind gyakrabban mutatnak rá, hogy a fenntartható fejlődés stratégiájának elképzelése utópia. Hosszú távon fenntarthatatlan, mert eleve ellentmondáson alapul. „Aki azt hiszi, hogy a végtelen növekedés fenntartható egy véges bolygón, az őrült vagy közgazdász” — hangzik a legendás idézet, mely állítólag egy, a fogyasztói társadalmat kritizáló dokumentumfilmben hangzik el. A most élőknek, egy kicsit sarkított megfogalmazás szerint, csupán az lenne a szerepük az életük folyamán, hogy dolgozzanak, és hitelt vegyenek fel, hogy folyamatosan tudjanak vásárolni, sok esetben olyan dolgokat is, amelyekre valójában nincs is igazán szükségük. Nemrég még azt hirdették, hogy hosszú távon a fogyasztói társadalom globális térhódítása lehet az emberiség felemelkedésének kulcsa. Rá kell azonban ébredni, hogy a Föld erőforrásai végesek. Megjelent egy sokadik új elképzelés, melynek a fánkgazdaságtan modellje elnevezést adták.

Alapelképzelése az, hogy a természetet és az embereket semmibe vevő lineáris várostervezés helyett a regeneratív, körforgásos elven működő infrastruktúra kiépítését kell fókuszba helyezni. Kate Raworth, egy oxfordi közgazdász Fánkgazdaságtan: Hét módszer, hogy úgy gondolkodjunk, mint egy 21. századi közgazdász című munkája után kapta a nevét. A modell alapkoncepciója, hogy az emberi szükségleteket a méltányos élethez elengedhetetlen társadalmi alap és a bolygó erőforrásai által kijelölt ökológiai plafon között tartva kell kielégíteni. Az elképzelés a társadalmi alap részének tekinti a víz- és az energiaellátást, a lakhatást, valamint a politikai döntésekbe való beleszólást is. A fánkgazdaságtan egy holisztikus modell, mely a közgazdaság több iskolájától vesz át koncepciókat. Az elképzelés valójában figyelemre méltó, akárcsak az olyan korábbi modellek, mint a kék gazdaság vagy a stakeholder kapitalizmus, magyarul értelmezve az „érdekelt felek gazdasága”. Ezek mindegyike egy kicsit utópisztikusnak, megvalósíthatatlanak tűnik. Viszont közös bennük, hogy megvan a ráébredés: rendszerben kell gondolkodni, fontos lenne új modellekkel próbálkozni, tanulni, alkalmazkodni, fejlődni a szó valódi értelmében.