Nagy Balogh-féle kastély, a falu legszebb épülete

A falu történetéről szóló két könyvemben a háromszor újratelepített 200 éves Szajánnal foglalkozom. Erről voltak történelmileg is hiteles és igen részletes leírások. Az adatok sokaságában azonban rábukkantam egészen a korai középkorra visszanyúló utalásokra is. Az egyik dokumentum még az 1200-as évek első negyedére visszamenőleg mond néhány latin szót Szajánról. Ezt Kalapis Zoltán jeles hely- és művészettörténet-kutató gazdag könyvtárában, egy régi földrajzi lexikonban olvastam. Ez még 1992-ben volt, és Zoli akkor épp nem ért rá, hogy tovább bogozzuk az adatot. Maradtam a ''legfrissebb” adatnál: Szajánt 1806-ban harmadszor telepítették újra a Szegedről és környékéről idevándorolt nincstelenekkel.
A további kutatásom során aztán szinte hemzsegtek az ennél valóban korábbi hiteles adatok. Kiderült, hogy már a 13. században ismert volt Szajánpuszta lakatlan területként. A történelmi adatokból azonban tudjuk, hogy itt már a középkorban létezett egy kis település Zayhan néven. Egy térképet is említenek, amelyen Szaján egyházas faluként szerepel. Ez 1449-ből származó adat! Lakosairól nem tudunk semmit. Aztán egy másik, ebből az időből származó leírás már úgy fogalmaz, hogy Szaján 13 környékbeli településsel együtt virágzó település, és plébániája is van. Nem sokáig élhette azonban szabad és virágzó életét: amikor 1550 körül Nagykikinda behódolt a töröknek, Szaján is elpusztult. Lakosságának azonban sikerült elmenekülnie. Mi tehát ezt az időt tekinthetjük Szaján lakott település első lerombolásának. A másodszorinak már a pontos idejét is ismerjük. Ez pedig a magyar történelem egyik híres törökverő, győztes csatájának éve, 1697, amikor Szavoyai Jenő osztrák herceg mintegy ötvenezer fős seregével Zentánál egyetlen nap alatt legyőzte II. Musztafa szultán mintegy százezer fős rettenthetetlen hadát. A több tízezer halottat és sebesültet maga után hagyó vert had Temesvár felé menekülve útközben Szajánt is felégette, s a pusztulás sorsára jutott a már említett 13 ''virágzó” település is. Ekkor néptelenedett el az egész táj. Ezt bizonyítja az is, hogy az 1723--25. évi állapotokat feltüntető híres Mercy-féle térképen Szaján nem található sem a lakott, sem a lakatlan területek között. Az 1720-as évekből származó temesvári okmányokban azonban már szerepel, Szajánpuszta elnevezés alatt.
Látjuk tehát, hogy 1449-től kétszer is újratelepítették a falut. Szajánpuszta sem maradt sokáig lakatlan puszta, ha azt vesszük, hogy a történelemben 100 év nem nagy idő. Ezt a kincstári tulajdonban levő pusztát ugyanis 1794-ben a szomszédos Tiszahegyessel együtt megvásárolta két felvidéki fivér, Tajnay János és Antal. 1806-ban Szegedről és környékéről telepített ide szegény családokat és mágnásokat. A földbe vájt putrikban lakó, istenverte nép életképességének tanúbizonysága, hogy rövid idő alatt lecsapolta a puszta nagyobb részéről a vizet, kiirtotta a nádasokat, s fokozatosan termővé tette a földet. Onnan, Szögedéből hozott magával egy nagy tudományt, a dohánytermesztését. A gabonatermesztésen és a legeltető állattenyésztésen kívül ebből tengette életét és SZAPORODOTT! Az első püspöki látogatáskor, 1837-ben, Szajánnak már valamivel több mint 3000 lakosa volt. Aztán 1848-ban, a magyar szabadságharc kitörésekor már 3700-nál is többet jegyzett az összeírás!
A harmadik újratelepítés 1849 májusában kezdődött. Sajnos, az év januárjában a délről fölvonuló szerb szabadcsapatok (a szerb történetírók fölkelőknek nevezik őket) négy ház kivételével fölégették Szajánt. Zsúpfödeles templomával és két iskolájával együtt! Kovács János akkori plébános bölcs utasítására a lakosságnak két nappal korábban sikerült ''hazamenekülnie” Szögedébe, majd a szabadságharc sikeres tavaszi hadjárata után visszatért a fölperzselt faluba. Ennyi meghurcoltatás és küzdelem után sem veszítette el az életbe vetett hitét, és romjaiból újjáépítette és terebélyesítette Szajánt. Elhagyva a fölégetett kecskelléri magaslatot, beljebb építkezett. Nagyobb, de még mindig zsúptetős templomot és iskolát épített, s keményen dolgozott.
A szegedi Nagytájról hozott ősi magyar hagyomány a nagycsaládos életmódot tartotta a legjobbnak a szegény ember életében. Több száj ugyan, de több kenyérkereső kéz is. Akármilyen nehéz életet szabott rá a sors, a gyermekáldásban lelte a legnagyobb örömét. Melegség tölti be ma is az ember szívét-lelkét, ha visszaemlékezik, hogy ritka volt a 2-3 gyermekes család. Inkább a 4-6 utód volt a jellemző, de a 8-10 gyermekes családokat sem lehetett volna fél kézen megszámolni. Ennek köszönhető, hogy 1894-ben Szajánnak már csaknem 3800 lakosa volt. Ekkorra már szűknek bizonyult a falu, de még nagyobb baj volt az, hogy a báró Révaytól, az új földesúrtól bérelt földek adósságát sok-sok család nem tudta törleszteni, és megfosztották minden javától. Ekkor kezdődött Szaján lakosságának megfeleződése, és egyben két új település létesítése is. Előbb a mai Bácsgyulafalvára költözött el 1883-tól kezdve 220 családdal 1100 lélek. Utána 1890-ben még egy ''érvágás” érte Szajánt: 154 családdal mintegy 800-an települtek át Felső-Muzslyára. A falunak mintegy 1600 lakosa maradt.
Akik ott maradtak, megvásárolták a gróf 9500 hold földjét, és főként dohány, búza, kukorica és más takarmánynövény termesztésével és állattenyésztéssel foglalkoztak. Szépen gyarapították javaikat, és szaporodtak. Több évtizedet is átugorva, az 1945 kora tavaszán megejtett vagyon- és lakosság-összeíráskor Szajánnak 602 háza és valamivel több mint 2000 lakosa volt. Az 1960-as évek derekától kezdődő elvándorlással ismét megfeleződött a lakosság száma. A 2000 lelket befogadó templomban a vasárnapi nagymisén százan sincsenek már. A betelepítettek nem járnak templomba!
Így valahogy alakult Szaján sorsa az elmúlt 560 év alatt. És mit hoz a jövő? Bízhatunk-e sorsunk jobbra fordulásában?