„Ez a mi játszóterünk. Mi nagy gyerekek vagyunk itt, a TAKT-on”.

Megjegyeztem ugyan, de mintha csak most talált volna célba ez a gondolat: valóban játszótérré, játéktérré vált a TAKT. Persze nem véletlenül épült e fogalom köré a tábor, a játék ugyanis mindig jelen volt a Hevér-tanyán. Benne volt a levegőben, ott volt a tábortűz körül, a Jegricskában, a szakácsnők csengőjében és a hangjukban is, amikor elkiáltották magukat: „Ebééééd!”; és egyáltalán, a művésztelep közegében. Az idén pedig úgy döntöttek a szervezők, nem kerülgetik tovább a forró kását, elejét veszik a játéknak, legyen ez a jelige az idén.

A 34. TAKT-on július 28-a és augusztus 7-e között mintegy negyven fiatal képzőművész gyűlt össze a Szőreg határában fekvő Hevér-tanyán. Főként vajdaságiak ők, akiket Újvidékről, Belgrádból, Szegedről, Pécsről, Budapestről vagy éppen Szarajevóból hozott össze az együtt alkotás hangulata. Négy éve tették tematikussá a munkát a művésztelep szervezői. Akkor a tűz-víz, majd a sárkány, tavaly pedig a giccs köré fonódott a tevékenykedés. Második éve az alkotás is ütemesebben folyik, miután a jelentkezőknek előre meg kell fogalmazniuk, hogyan kívánják létrehozni projektumaikat, illetve milyen eszközökre van hozzá szükségük. Mert a Hevér-tanyán — mindamellett, hogy ideális, festői környezetet kínál az alkotáshoz, azonkívül a tíznapos sátorban lakásra sem lehet panaszra okuk a táborlakóknak — a munkát valamilyen mértékben mégiscsak befolyásolja a rendelkezésre álló infrastruktúra. Hogy kizárólag hozott anyagból, illetve a természet adta kincsekből gazdálkodhatnak a művészek, egyrészt gátat is szab a lehetőségeiknek, másrészt pedig egy nyitottabb, kreatívabb hozzáállást kíván tőlük, ami sok esetben meglepően szerencsés eredményt szül. Mindenesetre lényegesen megkönnyíti a szervezők dolgát, hogy hetekkel a telep megnyitása előtt tudják, mi mindent kell beszerezniük, hogy olajozottan menjen a munka.

A részt vevő képzőművészek, akadémiások és középiskolások számára igazi laboratórium ez a hely. Ez az a közeg, amelyben — nem az iskolai keretek között ismert elvárásoknak megfelelően ugyan — a részvevők minden ismeretüket összeszedve és tudásuk legjavát adva készítik el műalkotásukat, a művésztelep számára és az állomány bővítésére. Laboratórium, mert sokszor fontosabb az eredménynél maga a kísérlet, a folyamat, amely talán megválaszol egy régen feszegetett kérdést, megold egy korábban meg nem értett képzőművészeti problémát vagy egyszerűen csak kötetlen teret teremt arra, hogy kibontakozzon benne egy tiszta, a megfelelni vágyást figyelmen kívül hagyó művészi produktum. Laboratórium, de lényegében ez is csak játék. Ilyenkor a szobrászok grafikáznak, a grafikusok mintáznak, a festők pedig mozgóképre cserélik vásznaikat. Játszanak, és mindezt teljes átéléssel, gyermeki lelkesedéssel teszik.
A fiatal alkotók a kedvenc plüsstárgyaktól kezdve a társasjátékon, az építő játékon és a számítógépes játékon át a kritikai játékig, illetve magáig a játék kritikájáig minden aspektusból megvilágították a témakört. Számos dologban hatottak egymásra a képzőművészek, akár a szuperhősvonalat, akár a sajtótermékek kollázs vagy plasztikák létrehozásához felhasznált alapanyagként való alkalmazását emeljük is ki, ugyanakkor pedig az analóg és a digitális világ feldolgozásával tulajdonképpen minden lehetséges alkotói módozatot lefedtek.

Az elkészült alkotásokat a tábor utolsó estéinek egyikén Sinkovics Ede festőművész értékelte. Szerinte — éppen a hely felszereltsége, illetve nem felszereltsége miatt — a művésztelep szerepe sokkal jelentősebb fórumként, szakmai konferenciaként, mint alkotóközegként. Az alkotások zömét elsősorban vázlatoknak tekinti, elkészítésükhöz elengedhetetlennek tartja az itt létrejövő diskurzusokat, ezek hatására kezdenek el ugyanis problémafelvetésben, a téma konkretizálásában, anyagban, a tartalom kidolgozásához szükséges lehetséges változatokban gondolkodni az alkotók. Az sem mellékes, hogy itt adatik meg számukra az a fajta szellemi frissesség és itt jönnek létre azok az improvizációs folyamatok is, amelyek elengedhetetlenek a művészetben. Ám az alkotás végleges formájának létrejöttét kizárólag műtermi körülmények között tudja elképzelni Sinkovics, hiszen az a minőség, amire a képzőművészeknek törekedniük kell, csakis a megfelelő körülmények között valósulhat meg. Úgy véli, a résztvevők korát tekintve ennek a három generációnak — a képzőművészeti színtéren már jelen levő alkotóknak, az akadémiásoknak és a középiskolásoknak — a találkozása éppen ebben a felállásban a legeredményesebb, ez a legjobb periódus számukra az ilyenfajta átjárásokhoz, amikor a középiskolások  próbálkozásait leginkább a kíváncsiság határozza meg, amikor az egyetemisták már az alkotás folyamatában vannak, és már csak a kellő formát keresik műveik megmunkálásához. A „nagyok” pedig nemcsak önálló, sokszor akár kuriózumként is felfogható munkájukkal vannak jelen, hanem egyfajta — nem formális — tanítói szerepben is kibontakoznak, mely által szakmai műhelytitkokat osztanak meg az ifjoncokkal, és bátorítást nyújtanak a legmerészebbnek tűnő kísérletekhez is. Ebből a szempontból nem is kell félteni az ifjú alkotókat, Sinkovics a látottak alapján komolynak ígérkező utánpótlást lát a fiatalabb generációkban.

Az i-re a pontot a szeptemberben megvalósuló kiállítás teszi majd fel, és az elkészült alkotásokról is akkor lehet majd érdemben nyilatkozni, ha kiderül, miként működnek a — témának megfelelően — játékhoz kialakított kiállítótérben.
A nyersanyag megvan ahhoz, hogy a végső csapás igazán nagyot szóljon — izgatottan várjuk hát a végeredményt.