A mellékutca egyik megviselt kis házának az ablakában szálkás betűkkel írott kartonlap van a kiszikkadó muskátlihoz támasztva: Ez a ház eladó! Beteljesedett hát, gondolom, és a szemerkélő esőben igyekszem fölidézni a házikó korábbi lakójával való utolsó találkozásom főbb mozzanatait.
Erőltetett derengésű tavasz volt akkor, és néhány munkás foltozgatta a temetőbe vezető utat. A járdán két kamaszodó gyermek rakoncátlankodott. Kihívóan incselkedtek a bukással. Anélkül, hogy fogták volna a bicikli kormányát, csellengve, már-már keresztbe fordulva kerékpároztak, cirkuszoltak. Ellensúlyozásként tűnt fel előttem a kérdőjellé görnyedt nénike. Bot helyett egy mini kerékpárra támaszkodott, és minden erőfeszítése ellenére is alig haladt előre. Gyakran megállt, ám nem emelte fel a tekintetét. Ki tudja, mikor nézett fel utoljára az oromfalakra és az égre? Nyolc évtized terhével a vállán igyekezett külteleki magányába, nem érdekelték a padlásszobák és a bárányfelhők.
- Talán a nyugdíjáért tette meg ezt a hosszú utat? - okvetetlenkedtem jobb dolgom híján.
- Dehogy, nincs nyugdíjam, meg földem sincs, csak kertem van, de az is bajnak. Mert egy részére rárogyott a szomszéd kerítése, ám nem törődik vele, nem állítja helyre. Pedig mennyit hőbörögtem, könyörögtem, hiába. Hagymát akartam oda duggatni. Igaz, olcsó volt az ősszel a vöröshagyma, de nekem nincs bevételem, így a kevés is sok, ha ki kell adni. Meg kell termelnem a konyháravalót, hagyma nélkül nem maradhatok, anélkül nem lehet főzni, hagymateát inni. Ezért hát bosszúsan és tehetetlenül becsusszogtam a községházára a felügyelőhöz, hogy szolgáltasson igazságot. Némi várakozás után fogadott a főnök, és megnyugtatott, majd intézkednek. Ők könnyebben mozognak, mint én, ha akarnak.
Sajnos, nem néztem utána, hogy a felügyelők segítettek-e idejében a nénikének, mert most már hiába igyekeznének. Elhantolták a kertjénél jóval nagyobb sírkertben, amelynek a kapuja megdöbbentő optimizmust sugall, hiszen aranyszínű betűkkel hirdeti: Feltámadunk. Nem tudom, annak a kérdőjellé görnyedt nénikének volna-e kedve föltámadni? Földre szegezett szemmel, számkivetetten továbbra is bukdácsolni ebben a mind sötétebb árnyékvilágban. Ki tudja? Ki tudja, hogy abból a ,,lélekszippantó”, mérhetetlen magasságból milyennek látja fölgazlott kertjét, és ezt az egész kizsigerelt tartományt?