Esendőség és hiteles szolgálat

Kedves olvasó,

Alábbi cikkünk weboldalunk előző változatából automatizálva került áthelyezésre, így szövegformázási és megjelenítési hibák előfordulhatnak. Megértésüket köszönjük!

Esendőség és hiteles szolgálat

Szabó Attila fotójaMsgr. Bogdán József törökkanizsai plébános, a pápai kápolna lelkésze, a Szeged-Csanádi Székeskáptalan tiszteletbeli kanonokja negyed évszázada áll a hívek szolgálatában. Ezüstmiséjét június 29-én, Péter és Pál napján, délután öt órakor tartja a helybeli Szent György-templo...

Szabó Attila fotója

Msgr. Bogdán József törökkanizsai plébános, a pápai kápolna lelkésze, a Szeged-Csanádi Székeskáptalan tiszteletbeli kanonokja negyed évszázada áll a hívek szolgálatában. Ezüstmiséjét június 29-én, Péter és Pál napján, délután öt órakor tartja a helybeli Szent György-templomban. Ebből az alkalomból készült az interjúnk, amelyet akár őszinte vallomásnak is nevezhetnénk.
- Amikor hivatásom történetéről beszélek, mindig eszembe jut a gyermekkorom, az az időszak, amikor a testvéreimmel Magyarkanizsán nevelőszülőknél éltünk. Kihelyezőnk, a zentai Vöröskereszt, megkérte őket, ne írassanak be minket hittanra. Éppen ezért az én életemből egészen tizennégy éves koromig kimaradt a templom, a hitoktatás, a miselátogatás. 1970-ben a nevelőszüleink elküldtek minket, mert többé nem kaptak értünk pénzt. Nagybecskerekre kerültem, és ott sokat kóboroltam az utcán. Így csatlakoztam egyszer az osztálytársamhoz, aki éppen hittanórára sietett. Elkezdtem templomba járni. Hétköznapokon mentem, amikor az apácákon kívül csak néhány idős nénivel találkoztam. Emlékszem, Alix nővér jött oda hozzám, megkérdezte, hogy hívnak, tudok-e keresztet vetni. Kezdetben félve álltam vele szóba, hiszen a mosoly, amit észrevettem az arcán, a mód, ahogyan törődött velem, nagyon újszerű volt számomra. Ilyet korábban sohasem tapasztaltam. Nagyon megváltoztatta az éltemet, mindennap ellátogattam a templomba, jól éreztem magam. Ez volt az az időszak, amikor befejeztem az általános iskolát, és azon gondolkoztam, hova, merre menjek. Úgy döntöttem, ezen az úton indulok el. Persze, ezt még nem lehetett felnőtt elhatározásként kezelni, hiszen gyermek voltam, és azt sem tudtam, mit jelent a papi hivatás, mit jelent az életáldozat. 1972 őszén beiratkoztam a szabadkai Szent Pál apostolról elnevezett egyházi gimnáziumba, 1976-ban le is érettségiztem. Ezek az évek beteljesítették azt a mustármagnyi hitet, amit az Alix nővérrel való találkozástól kaptam. Egy új világot, más értékrendszert ismertem meg, de még akkor sem tudtam biztosan, maradjak-e a teológián. Elmentem Jung Tamás püspök úrhoz, aki egy nyugodt, bölcs öregember volt. Azt mondta, ha még egyszer születne, ismét ezt a hivatást választaná. Azt hiszem, ez volt a mérvadó számomra, hogy a diakóvári teológiai és filozófiai egyetemen folytassam a tanulmányaimat. Ez hat évig tartott, közben katonáskodtam is. Ebben az időszakban sok-sok töprengés, nehézség várt rám, mégis úgy elrepült az egész, hogy egyszer csak letettem az utolsó vizsgámat, utaztam haza, és huszonöt évvel ezelőtt, Péter és Pál napján Jung Tamás püspök úr pappá szentelt.
* Árva gyermekként bizonyára nem válogathatott. A papi pályán kívül talán nem is volt más lehetősége?
- Úgy érzem, lett volna. Az Újvidéki Rádiónak annak idején volt egy nagyon népszerű műsora, melynek a szerkesztői járták a falvakat és a városokat. Nagybecskereken a Petőfiben hallottak tőlem egy monológot és Arany János Bajusz című versét. Megkérdezték, volna-e kedvem Újvidéken színészetet tanulni. Én szerettem volna, hiszen mindig vonzódtam a színházhoz, de alaposan át kellett gondolnom. Nem titok, hogy Nagybecskereken sokat éheztem, nem volt ruhám, nem tudtam tisztálkodni, sok megaláztatásban részesültem emiatt. Ilyen értelemben valóban nem volt más lehetőségem. Az egy évvel fiatalabb öcsémmel beszélgettem, hogy ő elmegy dolgozni, és segít engem, amíg középiskolába, majd egyetemre járok. De szegény öcsém is éhezett, alkalmi munkákból tartottuk fenn magunkat. Igen, volt egyfajta kényszer, de később már nem éreztem, mert megszerettem ezt a hivatást. A felszentelésemkor nagyon sok ajándékot kaptam, de a legszebb az volt, amikor az azóta már megboldogult Cecília nővér odajött hozzám, és azt mondta: mindennap imádkozott értem. Elsősorban Isten akarata és csak részben az enyém, hogy pap lettem, és az is maradtam immár negyed évszázada. Mert olyan emberekkel ismerkedtem meg, akik igazán feláldozták az életüket az egyházért, akik a jóságot és a szeretetet élték, nemcsak szavakban, hanem a tetteikben is, és felém is szeretetet sugároztak.
* Az elmúlt huszonöt évből húszat Észak-Bánát falvaiban töltött el.
- Sok mindenre megtanítottak és felkészítettek a teológián, csak éppen arra nem, mit jelent majd egy kis, poros faluban önálló plébánosnak lenni. Ezt is meg kellett tapasztalnom, amikor húsz évvel ezelőtt Huzsvár László püspök atya kinevezett Egyházaskérre. A falu első helyben lakó plébánosa lettem, és tulajdonképpen akkor tudtam meg, mi is ennek a lényege, milyen buktatókkal, nehézségekkel jár. Azt is el kell mondanom, hogy az elmúlt huszonöt évben nagyon kevés paptársam látogatott meg. Sajnos, nincs papi közösség, mindenki bezárkózik a saját kis plébániájára, éli a maga mindennapi szürke vagy ünnepi életét. Egyházaskér, Feketetó, Kanizsamonostor, Homokrév, Majdány, Rábé, Oroszlámos, Törökkanizsa, Kisgyála, Szerbkeresztúr, Firigyháza. Ezek az én falvaim, ezeket a kis poros utakat járom be. Egy papnak ugyanis kis, rövid útjai vannak. Ha a városban van, akkor kibetonozott, széles utak, ha faluban, akkor poros, sáros utak. Úgy érzem, a papi életemben voltak szép tágas utak is, amelyek nem egyik helyről a másikra, hanem a földtől az ég, a mennyország felé vezetnek. Amikor a szentségeket osztottam ki, amikor szentmisét mutattam be, például Szerbkeresztúron, Kisgyálán vagy Firigyházán a szabad ég alatt, úgy éreztem, a híveimmel együtt repülünk az ég felé. Amikor gyermeket keresztelek - igaz, Rábén csak egy keresztelésem volt az elmúlt húsz évben, de itt, Törökkanizsán több van, mondjuk tízévente -, ezek a lelki utazások nagyon szépek. Nekem mint papnak van egy földi, egy időleges arcom, amikor a híveim megláthatják az esendőségemet, a gyarlóságomat, a botlásaimat, a gyengeségeimet, mert itt élek velük, küzdve a nehézségekkel, a pénztelenséggel, a közömbösséggel. De van egy másik is, az örökkévaló arcom. Amikor szentmisét mutatok be, akkor Krisztus arcát akarom közelebb hozni az emberekhez, mindazt a szépet és jót, amit a mi anyaszentegyházunk tanít. Én ezt a kettősséget élem mind a mai napig, amikor emberileg az életem fordulópontjához értem, papi életemnek pedig már több mint a felét eltöltöttem.
* Hogy érzi, sikerült-e teljesítenie a vállalt feladatát?
- A papi hivatás a szülői hivatáshoz hasonlít. Mindkettő egész embert követel, egy papnak vagy egy szülőnek nincs munkaideje. A papnak is teljesen át kell adnia magát a hivatásának, hogy az életében megvalósuljon az ige, a Szentírás szava. Mi nem Isten reklámügynökei vagyunk, hanem a hiteles szolgái. Szerencsére én láttam hiteles embereket a papi életem folyamán, például a püspökeimet vagy a nagybecskereki plébánosomat, msgr. Tietze Jenőt, aki majdnem négy évtizede ismer, és elfogadott engem. Csodáltam a türelmét, melyet irántam tanúsított, végignézte a küszködéseimet, segített, ahol tudott. Éppen ezért őt kértem fel az ezüstmisémen a szentbeszéd megtartására. Msgr. Huzsvár László püspök úrnak is sokat köszönhetek, aki nem látványosan, inkább csendben, de mindig támogatott. Meg kell említenem Molnár Rózsa hitoktatót is, aki 1992 óta a munkatársam. Nem volt könnyű elfogadtatni egy hölgyet a hívekkel, de ma már természetesnek tartják, hogy keresztel, temet, istentiszteletet, szentbeszédet tart. Egyébként a híveknek is be kell kapcsolódniuk a papok életébe, mert az egyház mi mindannyian vagyunk. Azt mondjuk a Szentírással, hogy a hívek is királyi papság, szent nemzet. A papnak mint elöljárónak példát kell mutatnia, de ő is csak egy a hívek közül. A második vatikáni zsinat tanítása szerint is minél inkább be kell vonni az embereket az egyház életébe, hogy a templom ne színház legyen, ahol a pap elmondja a magáét, a jelenlévők meghallgatják, majd hazamennek. Én ezt a feladatot meg tudtam osztani a hívekkel, és a pályám sikerének könyvelem el.
* Ha már a sikert említette, beszélne-e a kudarcairól is?
- Kudarc volt, hogy túlságosan megpróbáltam elfogadtatni önmagamat. Sokat törődtem azzal, mit mondanak mások, áhítoztam a szeretetre. A hívek gyakran úgy érzik, az egyház kívánságműsor, ahol még papot is lehet választani. Itt, Törökkanizsán, sokat küzdöttem azért, hogy elfogadjanak, mert nagy volt az ellenállás. Bevallom, nekem rossz hírem volt, amiről minden bizonnyal én is tehetek. Most, nyolc év múltán, kialakult egy kis közösség, kezdem jól érezni magam. Kár, hogy már nem vagyok harmincéves. Megértem, hogy az én generációm tagjai ülnek a templomban, akik már nagyszülők vagy ezüstlakodalmasok. Ezáltal is közelebb kerültem a hívekhez. Most már nem mondhatom, hogy csak az idős nénik járnak misére, mert a velem egyidős nők még nem öregek. Szent Pál apostol szavaival, aki dicsekszik, a gyengeségeivel dicsekedjék. Egy papnak be kell vallania a gyengeségeit, bocsánatot kell kérnie a híveitől. Egy pap nem lehet sem saját magának, sem a híveinek az ítélőbírája, az csak Isten lehet. Szeretettel kell viseltetnem a híveim iránt, és őket is arra kérem, ezután is nagy-nagy megértéssel forduljanak felém, hogy közösen elviselhetőbbé tegyük az egyházi életünket itt, Törökkanizsán, és a falvakban.
* Huszonöt év után talán bevallhatja, megbánta-e, hogy ezt az utat, ezt a pályát választotta?
- Akadtak olyan időszakok a tanulmányaim alatt, amikor szerettem volna visszafordulni, otthagyni az egészet. Nem a tanulással voltak nehézségeim, hanem azzal a tudattal, hogy nem lesz családom, feleségem. Ez fojtogatott, kínzott, mert mindig arra gondoltam, én is család nélkül nevelkedtem, még a testvéreimet is el kellett hagynom a továbbtanulás miatt. Ezek voltak azok a pillanatok, amikor úgy éreztem, hátat fordítok az egésznek, de mégis odakerültem az oltár elé. Aztán, amikor Egyházaskéren még embereket sem láttam az utcán, valóban megkérdeztem önmagamtól, megérte-e feláldozni az éltemet. Akkor talán bántam, hogy ezen az úton indultam el. åszintén bevallom, kispap koromban arra gondoltam, a papokat családtagnak tartják. Ez így nem igaz. Nagyon nehéz a papi élet, elsősorban a magány. A pap is nehezen viseli a keresztjét, amelyet mindennap ugyanúgy fel kell vennie, mint a többi embernek. Nem egyszer s mindenkorra határozza el az ember, hanem újra meg újra, hogy igenis ki akar tartani a hivatásában. Habár maradhat az ember úgy is pap, hogy igazából csak egy hivatalnok. Én nem lettem pénzéhes, zsugori ember sem, pedig lehettem volna, hiszen valamikor sokat éheztem. Mert vannak olyan papok is, akik ebben a hivatásban csak a jó pénzkereseti lehetőséget látják. Nekem nincs vagyonom, ebben a házban is mindent itt kell hagynom, ha egyszer a püspök elhelyez innen. Egy papnak alázatosan, szelíden kell élnie, nem szabad arra törekednie, hogy neki legyen a legjobb tévéje, számítógépe, autója.
Még egyszer hangsúlyozom: nem bántam meg. Sok szép dolog történt velem, de olyan is, ami meggyöngített, elszomorított. A hívek is szeretik bekeretezni a papot, és nem igazán tűrik el, ha kilép belőle. Például 90 százalékuk ellenzi a cölibátust, de ha a pap szóba áll egy hölggyel az utcán, akkor hetekig arról beszélnek. Engem ez sokáig elkeserített, de nem tehetek semmit. Nem prédikálom ki őket, mint ahogyan ők engem kibeszélnek a piacon. A szentmise ugyanis nem állhat abból, hogy a pap visszavág az intrikákért, a kapott kritikákért. Jelenleg nyolc falut bíztak rám, és mindegyikben vannak igazi hívő emberek, akik a béke, a szeretet tartóoszlopai. Vallom, egy emberért is érdemes ezt csinálni. És minden faluban van legalább egy olyan ember, akiért megéri készülnöm a szentbeszédre, mert nemcsak elfogadja a lelkében, hanem tovább is viszi a szavaimat.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Esendőség és hiteles szolgálat
Múzsaidéző
  • Györffi Réka
  • 2018.11.03.
  • LXXIII. évfolyam 44. szám
Esendőség és hiteles szolgálat
Irodalom
  • Hét Nap
  • 2018.04.10.
  • LXXIII. évfolyam 15. szám
Facebook

Támogatóink