Elmúltak az ünnepek. Ahogyan ez, úgy majd a többi is. Elmúlik az élet is, nem is olyan lassan. Elmúlik minden, mi pedig egyszer csak azt vesszük észre, hogy késő változtatni, és már nem lehet visszafordítani az idő kerekét.

Az ünnepek a legtöbb esetben alkalmat teremtenek arra, hogy együtt legyen a család. Asztalhoz ülve nézzünk körül, vizsgáljuk meg a szeretteink arcát, és gondolkodjunk el azon, hogy mi is az, ami igazán fontos számunkra. Mert az ember néha akaratlanul is elsiklik a valóban lényeges dolgok felett. Családtagjainkkal és szeretteinkkel ezért addig töltsünk minél több időt, amíg még megtehetjük. Amikor már késő, akkor nincs többé visszaút. Még ha most úgy ítéljük is meg, hogy elegendő időt töltünk el együtt, később lehet, hogy kevésnek érezzük majd.

Az idő könyörtelenül rohan, és olykor olyan érzésünk támadhat, mintha nem is tudnánk igazán irányítani saját életünket, mintha csak szemlélői volnánk a történéseknek. Mindemellett hajlamosak vagyunk a lényeget szem elől tévesztve a marginális ügyekre koncentrálni. Egy napon pedig majd rádöbbenünk, hogy az ügyes-bajos dolgokra elfecsérelt időt már nem tudjuk visszahozni, és akkor az oly fontosnak vélt ügyekről kiderül, hogy mégsem voltak annyira fontosak.

Az idén karácsonykor a fenyőfa helyett én megboldogult nagymamám sírkövét díszítettem, koszorúval. A karácsonyi apró figyelmesség most nem az ajándék, hanem az emlékezés virága volt. A temető dermesztő hidegében nemcsak a testünk, de a lelkünk is megfagyott, miközben görcsösen kapaszkodtunk a tovatűnő emlékekbe. Ilyenkor a nehéz pillanatokat családi körben sem oly könnyű elviselni, de az életet tovább kell élni: egymásba kapaszkodva és egymást erősítve, eltávozott szeretteinket éltetve emlékeinkben. Fájdalmunkat csupán az idő vagy talán a hamarosan érkező új családtag fogja némileg enyhíteni.

Nemsokára kezdődik egy új esztendő is, szilveszteréjszaka pedig fogadalmat teszünk. Most talán azért, hogy a rohanó mindennapokban több időt tudjunk azokra a szeretteinkre fordítani, akik még itt vannak nekünk.