A szomszédasszony minden reggel beadta a kenyeret. Elvette az árát, és mindig csak azt mondta, sietni kell, mert még a jószágetetés meg a fejés... Meg hát tudja, Etelka néni, ez a rohanó világ...
Etelka néni azon a reggelen is kamillateát főzött, mézet csöpögtetett bele, letörte a kenyér végét, és eszegette, mint egy kis apró, fázós veréb. Többnek nem is érezte magát, mondjuk pávának, mert ő világéletében nem hordott díszes ruhákat, s nem ondoláltatta a haját. Csak egy jegygyűrűje volt, amit annak idején, úgy hatvan évvel ezelőtt, Anti bácsi húzott az ujjára. Anti bácsi sincs már. Csak az emléke: a pipái, a lovainak az istrángjai, és a nagy kaszró, amiben jó házi szappanokat tudott főzni.
Etelka néni a maga módján meglett volna. Főzőcskézett is, kora hajnalban kertet kapált. De most félt a nyártól. Nem szerette a forró napsugarakat. Égették a szemét, és fájt a feje. Amióta Anti bácsi nincs, azóta hajnalonta kiengedte a csatornára a kacsákat, ő meg beült a hűvös és elsötétített tisztaszobába, a slingelt szélű párnák tövébe, és álmodozott, emlékezett.
Visszasettenkedtek a leánykori emlékek, amikor Szajánban nem is egy kamillaszárító működött. Tizenkét évesen kezdett járni Müntz Márton úr kamillaszárítójába. Ott ült reggeltől estig. A fruska lányok ujjacskái válogatták a kamillavirágot, a gizgaz szürke magjait a köténybe ejtették, és a nótáiktól visszhangzott az az óriási, huzatos kamillaszárító:
,,Zöld az erdő, zöld a mező, virágzik,
Kedves babám azon mönt el odájig.
Lészakítom eszt a szép virágot,
Körüljárom eszt a kerek világot!”
És dúdolgatta Etelka néni a szerelmes dalocskát, mert akkor igazán kerek volt a világ. Anti vizet hordott kandliban a kamillababusgató lányoknak. Néha föllocsolta a lányok meztelen talpa alatt a gang lemángolt földjét, és közben huncutkodott Etelkával. Egyszer befogta a szemét, és azt súgta a fülébe, hogy: te vagy az én galambom. Máskor szarkalábból és pipacsból koszorút font, és Etelka copfos hajára igazította. Akkor azt súgta a fülébe, hogy: te vagy az én királyném. De mondta azt is neki, hogy ,,széltündér”, amikor a kamillaválogatás szünetében elfutottak a temető mögötti kis erdőbe. A szél fölkapta a poros úton az elszáradt akácvirágokat, megpörgette a tömérdek száraz akácszirmot, és a két buksi lélek fürdött a hamar megérkezett nyár pajkosságot sugalló aranysárga fényében.
Azon a reggelen a kamillatea csak gőzölgött, és finom illatával cirógatni kezdte Etelka néni arcát. Ő mosolygott. Anti fényképét elővette az imádságoskönyvből. Itt már Anti beteges volt, mondta magában, már nem olyan huszáros! És nézte Anti arcredőit, az övéit is kitapogatta. Nem vette észre, hogy két szál kamillavirág, még Müntz Márton idejéből, kihullik a lába elé.