— Leírhatatlan helyzetben volt a családunk, amikor a bátyám befejezte az egyetemi tanulmányait — kezdi történetét a fiatalember. — A szüleim szakképzett munkások, de tizenhárom évvel ezelőtt szerencsés volt az, akinek volt állása. Az apám géplakatos, ő könnyebben talált munkát egy magánvállalatban. Mivel keresett, a bátyám folytathatta a tanulmányait az egyetemen. A felvételi alapján nem került állami költségre, így apám keresetének hála nem kellett lemondania az álmairól. Az egyetemet be is fejezte, de állást nem kapott. Soha nem érdekelte a politika, de nem is értette. Munkahelyet azonban, bárhová is fordult, csak akkor ígértek neki, ha tagja lesz egy meghatározott pártnak. De erre nem volt hajlandó…

Időközben anyának is sikerült munkát kapnia, így az én iskoláztatási költségeimet is tudtuk fedezni. Itthon iratkoztam ugyanis főiskolára, így sok költséget megtakarítottam a családnak. De a helyzetünk egyre szégyenletesebb lett. Emlékszem, egy évfolyamtársam születésnapjára voltam hivatalos, de az edzőcipőm olyan kopott volt, hogy abban szégyelltem elmenni. Újra meg nem volt pénzünk. Ekkor találkoztunk egy ismerőssel, aki már néhány éve Írországban dolgozott. Azt mondta, jól lehet keresni, ha nem félsz a munkától. Egész évben szinte tavaszias az időjárás, van munkalehetőség, a koszt sem sokkal drágább, mint itthon. Csak a lakás a gond: van ugyan, de nagyon drága. Összeült a család, és a hallottak alapján úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk idegenben érvényesülni. Nem fejeztem be a főiskolát, úgy gondoltam, ha kint sikerül befutnom, úgysem lesz szükségem a diplomára.

Öt évvel ezelőtt elmentünk. Hát nem volt éppen leányálom, de főleg a lakásgond volt szinte megoldhatatlan. A batyussal a holminkat egy-egy kofferbe pakoltuk, és a szüleink megtakarított pénzével, 2000 euróval indultunk el. Eleinte ideiglenes, főleg négyórás munkát kaptunk, de szépen fizettek érte. Lakásunk nem volt. Parkokban, kevésbé forgalmas városrészekben az utcán állítottuk fel a kis sátrunkat, mely néhány hónapig az otthonunk volt. Egyébként a városban, ahol mi voltunk, rengeteg a hontalan, az ember lépten-nyomon láthat sátrakat. Mi egy régi családi ház kerítése tövében állítottuk fel a „lakásunkat”, és hamar megismertük a ház tulajdonosát is, egy idős, nyugdíjas tanító nénit, aki beengedett bennünket az udvarba, ha véletlenül ellenőrizték a hontalanokat. Lassan megismerkedtünk. A bátyám szimpatikus volt a néninek. Neki volt egy fia, aki húszévesen ételmérgezésben meghalt. A batyus — ha éppen szabad volt — sok mindent megcsinált a néninek a ház körül. Például megjavítottuk a kerítést, megreparáltuk és átfestettük az ablakokat, felástuk a kertet. Amikor már volt egy kis félretett pénzünk, kibéreltünk egy lakást közel a nénihez. Ő nem akart lakót fogadni, de arra kért bennünket, ne menjünk tőle messze. Szükség esetén számíthatott ránk.

Akkor már harmadik éve kint voltunk, és sokkal könnyebben boldogultunk, haza is küldhettünk néha pénzt. És aztán a bátyám nagyon megfázott egy hatalmas esőben. A tüdőgyulladást nem tudta kiheverni, és kétheti kórházi ápolás után meghalt. A szüleim kétségbe voltak esve. Nem akarták, hogy a bátyám idegenben aludja örök álmát. Megértettem őket, a keservesen megtakarított pénzen hazahoztuk, és itthon temettük el. Én azt ígértem a néninek, hogy a temetés után visszamegyek. De nem így történt. Megvártam a hathetes misét, és közben találkoztam egy régi iskolatársnőmmel. Azt hiszem, rögtön szikra pattant köztünk, és arra kért, maradjak itthon. Majd lesz valahogy, mondta. Hát itthon maradtam. Három hónap múlva összeházasodtunk. Anyámék háromszobás lakásában kaptunk egy szobát, onnan indult a közös életünk. Terhes volt a feleségem, amikor Írországból jelentkezett egy ismerős. Ő mondta el, hogy a néni beteg, szeretne látni. Úgy döntöttünk, elutazunk hozzá. Nagyon megörült, amikor meglátott, azonnal elfogadta a feleségemet is, és azt mondta, most már nyugodtan meghalhat, valaki marad majd utána. Talán nem hiszi el, de két nap múlva, éjjel, a saját ágyában halt meg. A temetés után derült ki, hogy a házát rám hagyta. Minden papír rendezve várt egy ügyvédi irodában. A dokumentumok közt egy levél is maradt, melyet a néni még akkor megírt, amikor hazamentem. Sok szép dolgot írt rólunk, néhány tanácsot is adott az élettel kapcsolatban. És megköszönte, hogy megismert bennünket. Nem tudom, helyénvaló-e, hogy ezt elmondtam. De úgy éreztem, hogy bármilyen nehézséggel is találkozunk életünk útján, sose felejtsük el, hogy emberek vagyunk.