Pedig fontos lenne, hogy a fogyasztó — mármint a fesztiválozó — mindvégig tudatos maradjon, s az elvárásaiból — kellő rugalmassággal persze — nem is volna szabad engednie. Hogy mi az, ami belefér a rugalmasság határaiba, illetve mi az a bizonyos szint, amely alá a látogatónak már nem kellene hagynia zuhanni egy fesztivál nívóját, az minden bizonnyal szubjektív értékrend kérdése. Ebben az esetben a saját példámmal illusztrálnám ezt a határmezsgyét, aztán ki-ki tolja ezt a vonalat abba az irányba, amelybe igényei diktálják.

Amikor ezt az impressziót írom, akkor alig egy órája érkeztem meg a montenegrói Budváról, ahol az újvidéki Exit Fesztivál folytatásaként megrendezett Sea Dance Fesztivál látogatójaként tartózkodtam néhány napot. Nem sokat aludtam az éjjeli buszozás alatt, noha számítottam egy kis pihenésre. Csak hát a többnapos ottlét, a közös élmények, a tengertől való búcsú és a hazaút hatására egy kicsit megered az utazó nyelve, és mire kibeszélgettük magunkat az útitársakkal, már jócskán éjszaka volt. Az álomba szenderedést egy ponttól kezdve az is nehezítette, hogy a csaknem tizenkét órás út során menet közben sofőrt váltottunk, aki az előző vezetőnél jóval szabadabban értelmezte a sebességkorlátozás és az egyéb útjelzések szabályait. Az ötvenszemélyes buszunk éles kanyarokat véve és nagy kilengésekkel száguldozott a dél-szerbiai hegyekben. A fordulásoknál többször is felriadtunk álmunkból, visszabóbiskoltunk, mígnem hatalmas kerékcsikorgás és fékezés közepette azt a kétségbeejtő momentumot éreztük, hogy a sofőr nem ura a járműnek, és már az útról leszaladva, a gazban gázolva várjuk, hogy valami történjen, megálljon az autóbusz. Megállt. Szerencsére „csak” egy kisebb hegynek mentünk neki, és nem szakadékban kötöttünk ki. A busz eleje leszakadt, a motor viszont nem sérült. Csak mi, akik elöl ültünk, próbáltuk kérdőre vonni a vezetőnket, aki persze konkrét válaszra sem méltatott bennünket. Ettől kezdve le sem hunytam a szemem, csak feszülten figyeltem az utat kiabálásra készen, hogy jelezzem, ha a sofőrünk ismét túl gyorsan vagy meggondolatlanul hajt a szerpentineken.

Mindezt azért mesélem el, mert ebben a pillanatban egyrészt ez a legintenzívebb élményem az elmúlt napokkal kapcsolatban, másrészt azért, mert ez a — végül szerencsésen végződő — baleset, melynek egyértelműen a sofőr volt az okozója, tökéletesen szemlélteti azt a hozzáállást és bánásmódot, ahogyan a rendezvény szervezői a közönséggel bántak a 2016. évi Sea Dance alatt. De nem árulok zsákbamacskát, megpróbálom számba venni a történéseket, és közben az imént említett megengedő-ragaszkodó határvonalat is igyekszem „meghúzni”.

Az érkezés pillanatában valószínűleg csak azért nem szembesültünk a szervezők alkalmatlanságával, mert a társaságunkban olyan tapasztalt fesztiválozók is voltak, akik elmondták a legfőbb tudnivalókat, hol találjuk a toaletteket és a zuhanyzókat, ne igyunk a csapvízből, merre induljunk a strandra, stb.

Nem is volt gond egészen addig, amíg a második napon le nem szakadt az ég Montenegró felett. Az én fejemben egészen eddig az az elképzelés élt, hogy ha egy több mint százfős szervezőcsapat többnapos fesztivált szervez, ahol drága technikai berendezéseket tesz ki szabad ég alá, több ezer embert áll szándékában szórakoztatni és egyáltalán elszállásolni, akkor az a legkevesebb, hogy követi az időjárás-jelentést. Ha pedig egy szupercella közeledik a tábor helyszíne felé, akkor megtalálja a módját annak, hogy figyelmeztesse a gyanútlanul a tengerpart hőségébe érkező vendégeit, hogy felkészülhessenek a viharra. Mondanom sem kell, ez itt nem történt meg. Mi azok közé a szerencsések közé tartoztunk, akiket nem vetett ki a víz, legalábbis volt annyi sátor a társaságunkban, hogy pótoljuk annak az egynek a hiányát, amelyik a derült égből ránk zúduló viharnak látta kárát. De nem volt mindenki ilyen szerencsés. A szél több sátrat is elsodort, kicsavart, eláztatott. Sokan meleg holmit sem hoztak magukkal, hiszen negyven fokba érkeztek az Adriára.

És vajon a szervezőknek mi volt a reakciójuk a viharra? Lebontották a saját, vízálló vászonnal borított, hatalmas tábori sátrukat. Ennek a tettnek az egyetlen észszerű magyarázata talán az lehet, hogy nem akarták, hogy a szél megtépázza a vásznakat. Merthogy hirtelen minden reklámfelület és üdvözlő zászló eltűnt. Na de mit mond el magáról egy olyan rendezvény, amelyen a fesztivál tulajdonának védelme előbbre való, mint a (fizető)vendégei biztonsága?! A kemping árát természetesen nem adták vissza a szerencsétlenül járt sátrazóknak, akik kénytelenek voltak apartmanba vonulni, de még azt sem mondták meg nekik, hogyan jutnak be a központba, járnak-e buszok, és ha igen, mikor, honnan...

Félreértés ne essék, az eső persze nekünk sem hiányzott, de ahogyan több kommentelő is írta a fesztivál Facebook-oldalán, az eső volt a legkisebb gond.

A táborozók rendelkezésére álló zuhanyzók egyharmadát a második nap kivonták a forgalomból. A tusolókat a következő felirattal szalagozták körbe: Elromlott, holnap megjavítjuk. Persze azt nem írták oda, melyik holnapra gondolnak, így hát az utolsó három napra maradtak a tizenöt perces sorban állások a megmaradt zuhanyfülkék előtt...

A kérdéseinkre sosem adtak választ, az utunkat viszont korlátozták, variálták a sárga mellényes biztonsági emberek. Szinte belépésenként változtatták a szabályokat, azaz hogy mit lehet és mit nem lehet bevinni a táborba, illetve mikor melyik kaput használhatjuk, stb.

Sajnos a zene is csalódást okozott. Az estéket szinte kivétel nélkül valamilyen szláv nyelvű rapzenekar kezdte a Main Stage-en, melytől igyekeztünk hallótávolságon kívülre kerülni. Ahhoz képest, hogy a felhozatal látszólag széles zenei palettát nyújtott, azzal voltunk kénytelenek szembesülni, hogy a Dance Paradise, a Silent Disco, a Latino, de még a Reggie Stage-en is ugyanaz a (na jó, nem pontosan ugyanaz, de szinte teljesen egyforma) minimal techno szólt. Körutunk tehát hiábavaló volt, és mivel arra a napi átlagosan egy „nagyobb” névre, zenekarra, előadóra túl sokat kellett volna várni, a koncert idejére bizony kedvünket vesztettük.

Ja, és akkor az odaút során kialakult kusza helyzetről, a helyfoglalás, a visszaigazolás dátuma körüli bonyodalmakról még nem is beszéltem. De talán nem is érdemes.

Nem akarok senkit sem lebeszélni a következő évi fesztiválról, de egyszerűen kiábrándít, hogy egy alig hároméves, ígéretes fesztivál is beleesik abba a hibába, amely a legveszélyesebb rá nézve: a szervezők az első sikertől számítva alapértelmezettnek tekintik a rajongók hűségét, a kecsegtető tengerparti bulizás iránti érdeklődését, és ezt a legszemérmetlenebb módon kihasználva már azokat az alapszolgáltatásokat is vonakodnak megadni, amelyek a normális tábori körülményekhez szükségesek: a segítő szándékot és mindenekelőtt a biztonságot.

Amikor azt írom, fontos, hogy a fesztiválozó ne adja fel a tudatosságát, akkor úgy értem, minden alkalommal tegye szóvá, sőt, lehetőleg írásban is — akár a fesztivál hivatalos Facebook-oldalán — rögzítse a véleményét, és követelje az alapelvárásainak való megfelelést. Ha pedig nem látja a szervezők jó szándékát, akkor bojkottálja a rendezvényt. Persze ez sem biztosíték arra, hogy bármi is változni fog, javulni az igényeihez mérten, de ha már vannak elvárásaink — márpedig kell hogy legyenek —, akkor az a legkevesebb, hogy rámutatunk a nemtetszésünkre. Legalábbis, ha szeretnénk még igényes fesztiválra látogatni, és onnan biztonságban hazaérni.

Kattints az alábbi képre, és tekintsd meg a szerző adatlapját is:
Gyurkovics Virág