„Fiatal az, akinek fogalma sincs róla, hogy a régi szép idők az most van” (Tímár György).

Sztrájkoltak a rendőrök, az egészségügyi dolgozók, a pedagógusok, az ügyvédek mindmáig nem tudtak megegyezni a miniszterrel, tüntetett továbbá az ifjúság, pontosabban az egyetemisták. A hallgatók elégedetlenek voltak az elfogadott felsőoktatási törvénnyel, illetve elsősorban az abszolvensi időszak megszüntetésével és a vizsgaidőszakok számának csökkentésével. Nem a rendszer ellen tüntettek, hanem a felsőoktatásban részt vevő fiatalok jogaiért. A szerbiai fiatalok zöme — legalábbis akiket valamelyest érdekel a közélet — a felnőtt-társadalomhoz, a rendszerhez igazodik. Úgy tűnik, mintha nekik megfelelne a környezet, melyben élnek, hiszen nem próbálnak meg változtatni rajta, még akkor sem, ha ők az a csoport, amely nagyon kis eséllyel integrálódhat a társadalomba. A statisztikák szerint ugyanis éppen az ifjúságot érinti a leginkább a munkanélküliség. Ahelyett, hogy a fiatalok tervezhető lépcsőket járnának végig, amikor a képzés után a munka világába lépnek, vagy saját családot alapítanak, manapság egyre több időt töltenek egy meghosszabbodott ifjúsági életszakaszban, nincs munkájuk, és a szüleikkel élnek.

A történelem során többször is előfordult, hogy a fiatalok kezdeményezésére változott meg a dolgok menete. Gondoljunk csak 1956. október 23-ára vagy 2000. október 5-ére. A fiatalságnak mindkét forradalomban kulcsfontosságú szerep jutott. Az 56-os fiatalok valamikor a második világháború előtt születtek. Tízévesek sem voltak, amikor a saját bőrükön tapasztalták meg annak a háborúnak minden borzalmát, amelyhez semmi közük sem volt. A békekötés után a Rákosi-féle kommunista diktatúra következett. Nem csoda, hogy megálljt parancsoltak.

A „buldózer-forradalom” fiataljai a délszláv háború ideje alatt szocializálódtak. Abban a háborúban, amelyhez nekik szintén nem volt semmi közük. A 90-es évek Szerbiájában az élet nem volt egyszerű. 2000-ben a rendszer ellen lázadtak fel, megelégelték azt az értelmetlen nacionalista ideológiát, amely romba döntötte az országot, tönkretette a fiatalságukat. Utóbb már sejtjük, hogy az Otpor egyetemistamozgalmat némelyek eszközként használták politikai céljaik elérésére.

Szerbiában most nincs háború, a fiataloknak tehát ebből a szempontból nincs mitől tartaniuk, még akkor sem, ha most is ugyanazok vannak hatalmon, mint akik a 90-es években.

Ebben az országban a fiatalok egyre inkább a társadalom szélére sodródnak, most mégsem lázadnak, nem csinálnak forradalmat, nem próbálnak meg kitörni, inkább az egyszerűbb utat választják — elmennek.