— Nem vagyok kitárulkozó típus — kezdi a beszélgetést a férfi —, most mégis beszélni fogok az életemről, az érzéseimről. Minden sokkal könnyebben elviselhető, ha egy olyan társ áll mellettünk, akivel érzelemből kötöttük össze az életünket. A feleségemmel való kapcsolatom rendhagyóan alakult: a környezetünk — leginkább az enyém — megrökönyödve tiltakozott ellene. Mi mégis remekül megvagyunk már tizenöt éve.
Munkáscsaládból származom. Az apám sokkal racionálisabb volt anyámnál, aki szeretett álmodozni, olykor-olykor túlozni is. Egyetlen csemete lévén szeretetből, gondoskodásból nekem mindig sok jutott, így most is szívesen emlékezem vissza a gyermekkoromra.
Az édesapám autószerelőként dolgozott. Néha egy kiskamionnal alkatrészeket szerzett be a gyári műhely számára, így a kis TAM gyakran hétvégén is a házunk előtt állt. A 18. születésnapomra a szüleim befizették az autósiskola költségeit, apám ugyanis azt mondta: a mai világban a jogosítvány már alapkövetelmény. Nagyon boldog voltam, hiszen még csak egy barátomnak volt engedélye az ismerőseim közül. Sikerrel levizsgáztam, és egy vasárnap — miközben apa tévézett, anyám pedig a konyhában sürgölődött — megkérdeztem, tehetek-e egy kört a kiskamionnal. Apám megengedte, és én dagadó mellel ültem a kormányhoz. Csak néhány kört tettem meg a környéken, és indultam is haza, amikor az egyik mellékutcából kiszaladt elém egy szőke copfos kislány. Nem tudtam elkerülni a balesetet. A kislány az útszegélynek vágódott, és meg sem moccant. Az események villámgyorsan peregtek: jött a mentő, a szüleim, a kislány szülei, a kíváncsi tömeg meg egyre csak nőtt.
Nagykorú voltam, így felelnem kellett a törvény előtt a tetteimért: háromévi börtönbüntetést kaptam. Majdnem teljes egészében letöltöttem a büntetést, szabadulásom után pedig elvittek katonának. A szüleimtől megtudtam, hogy a kislány egy hónapig feküdt egy belgrádi kórházban, majd hónapokig itthon kezelték. Talpra állt ugyan, de nagyon nehézkesen járt, mivel a gerince is megsérült. A leszerelésem után állandóan az járt a fejemben, hogy meg kellene látogatnom őt, de féltem a szülei — és az enyéim — reakciójától. Apám szerint már jóval korábban fel kellett volna keresnem, anyám viszont féltett a család reakciójától. Talán egy év is eltelt, mire annyi bátorságot gyűjtöttem, hogy felkeressem. Magam sem tudtam, mit mondok majd neki. Útközben vettem egy csokor virágot, és úgy gondoltam: lesz, ami lesz, az eddigieknél rosszabb úgysem jöhet. Hűvösen ugyan, de fogadtak a szülei, akik éppen orvosi ellenőrzésről várták haza a lányukat. Számomra talán nagyobb volt a sokk abban a pillanatban, amikor belépett az ajtón, mint akkor, amikor elütöttem. Egy álomszép, hosszú, szőke hajú nagylány bicegett be az ajtón, szégyenlősen köszönt, és fáradtan leült az asztalhoz. Abban a szent pillanatban tudtam, hogy ő lesz a feleségem! Lassan adagoltam be mindkét családnak, hogy mi ketten közel kerültünk egymáshoz. Eljártam hozzájuk, a havonta esedékes orvosi ellenőrzésekre gyakran a szerelmemmel tartottam, egyre többet voltunk együtt, és egyre többet jelentettünk egymásnak. Csak nyolc évvel vagyok idősebb nála, tehát akkor már ő is nagykorú volt, és egy év késéssel ugyan, de a középiskolát is befejezte. A baleset következményeként néha epilepsziás rohama volt, és a járása is elnehezült — engem azonban semmi sem zavart. Amikor bejelentettem otthon, hogy elveszem feleségül, az anyám szinte kivetkőzött önmagából. Végül mégis el kellett fogadnia, hogy számomra csak ez a lány létezik. Összeházasodtunk, és a nehéz körülmények ellenére vettünk egy lakást bankkölcsönre. Én állandó munkaviszonyban vagyok, ő pedig olyankor dolgozik, amikor az állapota megengedi. Mindenáron gyereket szerettünk volna, de házasságunk első tíz évében három alkalommal is elveszítettük a magzatot a terhesség harmadik hónapjában. Nem mondom, hogy sosem vitatkozunk, de szépen, megértésben és összhangban élünk. Sokszor azt hiszem: a baleset nem volt véletlen. Igaz, az égiek kevésbé fájdalmas módon is összehozhattak volna bennünket, de mi ennek köszönhetően tanultuk meg, hogy együtt minden könnyebb...
Szeretem a feleségemet, és imádom a már pocakjában mozgolódó kislányunkat, aki a hónap végén születik meg. Én már mindennel, mindenkivel megbékéltem: Istennel, emberrel, igazságszolgáltatással, lelkiismerettel. Boldog vagyok, és tudom, hogy a feleségem is az. Ezt pedig kevés ember mondhatja el magáról.