Célja, hogy az emberek közelebb érezzék magukat az egyházhoz, és ne valami megfoghatatlan, távol álló dologként érzékeljék. Nem mellesleg mentálhigiénés tanulmányainak köszönhetően azon dolgozik, hogy minél szakszerűbb lelki segítséget tudjon nyújtani az embereknek. Ákos atya eredetileg gyógyszerésznek készült, később, egy isteni sugallat hatására fogalmazódott meg benne, hogy talán a papi hivatás jobb lenne számára.

* Mielőtt elérkezett volna arra pontra, hogy megfontolja a váltást, mennyire volt vallásos, gondolt valaha arra, hogy pap lesz?

— A családunkban általános vallásosság volt jelen, anyukámmal és nagymamámmal jártunk templomba. Csak plébániai hittanra jártam, az iskolában nem. Egy kicsit furcsa kimondani, hogy éppen a pap nem volt hittanos. Volt egy időszak, amikor ki-kimaradoztam a templomból. A személyes hitem nem ingott meg ez idő alatt sem, az mindig ott volt, csak maga a fizikai vallásgyakorlás történt kisebb-nagyobb kihagyásokkal.

Fotók: Ótos Annabella 

* Hiányzik a gyógyszerészet?

— Érdekes, mert valahogy mindig visszakanyarodok, és mindig van bennem affinitás a gyógyítás felé. Akkor azért szerettem volna gyógyszerész lenni, mert egy jól fizető állás volt, keresett szakma. Az egészség iránti érdeklődés megmaradt, csak átformálódott: a mentálhigiénés képzés elvégzésével is visszakacsintgatok, ha nem gyógyszerekkel, akkor lelki segítséggel.

* Lelkileg mennyire volt megterhelő a váltás?

— Talán az volt benne a megterhelő, hogyan mondjam el otthon, mert az rendben van, hogy én elképzeltem, hogy iskolát váltok, de szülői beleegyezés is szükséges, ez volt az első lelki dilemma. Aztán az osztálytársaknak elmondani, sok kérdésükre válaszolni, és beleszokni egy másik közegbe.

Két év gyógyszerészeti középiskola után végül következett a váltás, a szabadkai Paulinum, azután öt év az Esztergomi Szeminárium papnövendékeként, amit 2019-ben való pappá szentelése követett. Ákos atya itt sem állt meg, elvégezte a Semmelweis Egyetem mentálhigiénés képzését, jelenleg pedig a Pázmány Péter Katolikus Egyetem doktori képzésére jár.

* Jelenleg mennyi fiatal papunk van?

— Jelenleg a Szabadkai Egyházmegyének öt kispapja van. Azt látom, hogy válságban van az utánpótlás, illetve hogy kiveszik az emberekből az elköteleződés. A papi hivatás, ha valóban hív bennünket az Isten, az egy életre szól, nem úgy van, hogy aláírjuk az ötéves szerződést, és újragondoljuk, ha lejár. Amelyik egyházmegye szolgálatának szentelődünk, annak a szolgálatában maradunk életünk végéig. Manapság azonban az emberek annyira nem tudják, mi legyen velük. Talán túl nagy a kísértés, hogy bármikor válthatunk, az egyházban pedig van egy folytonosság, melyet sokszor támadnak is, de közben akik benne élnek, azok érzik a pozitív hatását. Nem azt mondom, hogy a katolikus egyháznak minden szabályát úgy kell megtartanunk, mint kétezer évvel ezelőtt. Sok mindent fel kellene frissíteni, a XXI. századhoz igazítani, de azzal, hogy legyen egy folytonosság, és ne lófrálhassanak az emberek ki-be, határozottan egyetértek. Ha elkötelezted magad, tarts ki mellette! Az eskü jelentését sem értik manapság, mert mindenhol esküdözünk, régen ez a szó többet ért.

* Viszonylag rövid idő alatt három plébánián is szolgált, Magyarkanizsán, Újvidéken és jelenleg Szabadkán. Milyen volt elengedni ezeket a településeket?

— Minden plébániának megvoltak a prioritásai, Magyarkanizsán az iskola, Újvidéken a kulturális élet, a rendezvények, liturgiák szervezése, plakátok tervezése, szervezés volt a feladatom. Szabadkán pedig, úgy érzem, a legnagyobb prioritás a tanulmányaimra való koncentrálás, Budapesten a doktori képzés leköti az életem legnagyobb részét. A mentálhigiénés képzést még Magyarkanizsán kezdtem el az iskolai munka mellett, Újvidéken a szakdolgozat beadásáig jutottam, és itt Szabadkán fejeztem be. Most visszatértem a teológiához. Magyarkanizsán már ért, hogy áthelyeznek, és én is szerettem volna egy kicsit más közegben lenni, de azért nehéz volt elengedni a közösséget. Újvidéken nagyon szerettem lenni, onnan is nagyon nehéz volt eljönni, habár nem volt alkalmam annyira meggyökeresedni, úgy éreztem, keveset voltam ott. Szabadka egy sokkal élhetőbb közeg számomra, azzal az életvitellel, amelyet most képviselek. Itt egy kicsit visszavettem, nyugodtabb a plébánia, tudok tanulni, ezt Újvidékről nem tudtam volna megcsinálni. Nagyon tetszik Szabadka, itt voltam középiskolás, nem idegen számomra.

* Mit gondol, hogyan lehet a hívőkhöz közelebb hozni az egyházat?

— Szerintem sokszor nehézkes a kommunikáció. Azt tapasztalom, ha elmagyarázzuk az embereknek, miért vannak a szabályok, és megértően fordulunk hozzájuk, akkor elfogadják őket. A másik, ami miatt távolságtartás van az egyházban, az a bezártság. Ha mi, papok nyitnánk kifelé, és mi mennénk ki az emberek közé, az sokat segítene, hogy lássanak egy pozitív Isten-képet, egy hozzájuk közelebb álló papképet, egyházképet. Magyarkanizsán három és fél évig szolgáltam. Ott tapasztaltam meg, hogy ha kint vagyok az emberek közt, a Tisza-parton, edzőteremben, iskolában, eljárok lagzikba, össze lehet velem futni boltban, rám lehet írni Messengeren, közelebb tudom hozni őket. Nem mondom, hogy be tudtam őket vonzani a templomba, de legalább volt pozitív papképük, látták, hogy mi is emberek vagyunk. Egy idő után normális volt, hogy mindenhova reverendában libegek, hozzászoktak. A pap legyen újra a közösség tudatában, együtt az emberekkel. Fontosnak tartom, hogy járjunk rendezvényekre, hiszen én vagyok annak a közösségnek a papja, és azoknak az embereknek fontos, hogy lássák, hogy ott vagyok. Én legalábbis ezt a kifelé kommunikáló papképet követem, abból a célból, hogy ezzel egy kicsit közelebb hozzam az embereket Istenhez.

* Lehet-e ennek a túlzott közvetlenségnek negatív hatása is?

— Az elvilágiasodás létező kifejezés, mely megkérdezi, hogy hol marad a szentség, misztérium; mely szerint elveszik a spiritualitás. Ezt meg tudom érteni az idősebbektől, ők más papképhez vannak szokva. Én ezt a nyitottságot reverendában kommunikálom, hogy látszódjon rajtam: pap vagyok. Olyan helyekre megyek el, ahol nem botránkoztatom meg az embereket a jelenlétemmel. Például diszkóba nem járok, vagy kocsmába, de az, hogy beülök egy kávézóba kávét inni, szerintem belefér. Mindig meg kell találni az egyensúlyt: ha este lakodalomban voltam, másnap ne legyenek összecsapott prédikációim a misén.

* Sokszor kritizálják a papokat, hogy minek adnak másnak tanácsot például gyereknevelésből vagy a házasság terén, ha nincs saját tapasztalatuk ezekben a dolgokban. Ön erről hogyan vélekedik?

— Ért már ilyen kritika, hogy minek tartunk jegyesoktatást, mi közöm van ahhoz, hogy ki hogyan éli a házaséletét. Ahhoz ugyan nincs közöm, de külső szemlélőként sokkal objektívebb képet tudok alkotni, nem vagyok elfogult, ha észreveszek valamit, jelzési kötelezettségem van. Ha például egy gyerek fáradtan jön az iskolába, megkérdezem az anyukát, meddig volt fent este az a gyerek, és igenis bele fogok szólni. Az, hogy tanítjuk őket, nem degradálás. A jegyesoktatásnál fontosnak tartom, hogy ne csak én tartsam az oktatást. Én elmondom a teológiai részét, mert ahhoz értek, értem a kommunikációs, pszichológiai hátterét, mert tanultam, de jöjjön el egy házaspár, mely negyven éve él együtt, és mesélje el, milyen ez a gyakorlatban. Jöjjön el egy orvos, aki beszél például a gyerekvállalásról, ne csak én „papoljak”. Én sem érthetek mindenhez, de akkor ott vannak a szakemberek, mondják el ők.

* Hogy született meg az ötlet, hogy mentálhigiénés szakember lesz?

— A teológián úgy gondolkodtam, hogy a mentálhigiéné valami ördögtől való dolog. Valahogy nem értettem, hol helyezkedik el a pszichológiában, melyet én mindig nagyon szerettem. Sokszor figyeltem saját magamat, hogyan működik az emberi tudat, és ennek kívántam valami keretet adni, hogy jobban megértsem. Nem szerettem volna mentálhigiénés klienskört fenntartani, rendelőben dolgozni, elsősorban a tudásanyag miatt akartam tanulni, hogy a lelkipásztorkodásom minőségét tudjam javítani, könnyebben ismerjek meg embereket, egyszerűbben jöjjek rá összefüggésekre, lássak perspektívában, és konstruktívabb válaszokat tudjak adni, legyen a kezemben egy olyan munkamódszer, stratégia, amellyel tudok az embereken segíteni. Lényegében beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Egy elképesztően jó képzésnek tartom. Kis csoportokban dolgoztunk, családias légkörben, sok tapasztalatot szereztem, jó önismereti út volt, mely által megismertem a saját határaimat, kompetenciáimat, triggerpontjaimat. Jobban ismerem magamat, és így sokkal jobban tudok segíteni másoknak. A mentálhigiénés szakember aktuális elakadásokkal küzdő egészséges személyeket kísér. Sok pszichopatológiát tanultunk annak érdekében, hogy be tudjuk azonosítani, kivel dolgozhatunk. Pszichésen sérült személyekkel nem foglalkozhatunk, arra ott vannak a pszichológusok, pszichiáterek. Mi olyan emberekkel találkozunk, akik nem tudnak egyről a kettőre jutni, és szükségük van valakire, akivel közösen néznek a problémára, és közösen oldják meg. Azt szoktuk mondani, hogy nem mi oldjuk meg a nehézséget, hanem a kliens azokkal a technikákkal, amelyekkel mi hozzásegítjük, meg tudja oldani.

* Mindenkinek szüksége lenne ilyen képzésre?

— Kutatási témám volt az egyházon belüli segítségkérési szokás. Azt fogalmaztam meg a képzés során, hogy bizonyos fokú érzékenyítésre mindenkinek szüksége lenne. De főleg itt, a Vajdaságban sajnos még nagyon el vagyunk maradva ilyen téren. Viszont elkezdődött egyfajta felvilágosodás a pszichológia terén, hogy mi is az, és nem kell félni a pszichológustól. Valamiféle általános érzékenyítésre szükség lenne. Ami nekem nagyobb felismerés volt, az az, hogy be kellene iktatni a papképzésbe, hogy sokkal jobban tisztában legyen magával az a fiatal, aki Istennek akarja adni az életét; hogy lássa, mik a motivációi, és honnan fakadnak.

* Melyek a leggyakoribb lelki problémák, akár a papoknál, akár a hívők körében?

— A hívőknél talán az, hogy miért nem hallja őket Isten, és miért nem válaszol. Ha az imáinkra Isten nem egy automatikus válaszként dobja a gyógyulást, jó pasit, ötös matekot, új autót, akkor rögtön megkérdőjelezzük a létét. Attól, hogy kérünk valamit, nem biztos, hogy a javunkra válik. Papi részről a kiégést, a túlhajszolást látom problémának, azt, hogy a papok nem tudnak segítséget kérni. Ők is, és a hívek is generálják azt, hogy nekik muszáj mindent tudni, muszáj jól és jónak lenni. Emiatt sajnos túlhajtják magukat az emberek, és kiégnek.

* Aktívan használja a közösségi médiát. Fontosnak tartja, hogy ott is jelen legyen?

— Ezt egyfajta evangelizációnak tartom. Van egy stratégiám, hogy mit hol osztok meg. A saját életemet érintő dolgokat csak storyba teszem ki, a hírfolyamba olyan tartalmakat, amelyek valamit tanítanak, adnak az embereknek. Olyan idézetet, amely megfogott, segíthet, vagy olyan mentálhigiénés tartalmat, amely épp aktuális, vagy érdekelne másokat. Vannak visszajelzések, sokan köszönnek meg posztokat, hogy jókor jött, betalált, jól ráéreztem. Vezetek egy olyan rovatot egy katolikus folyóiratban, a Hitéletben, amelyet a Facebookon is megosztok. Jólesik, amikor jönnek a visszajelzések, ezek általában pozitívak, de a nagatívakból is tanulok. Vannak olyan atyák, akik megköszönik a cikkeimet a Hitéletben, van, aki kikéri a véleményem szakmai kérdésekben, de akár a saját életére nézve is.