Annyit azért elárulok, hogy ebben a szoftverben a csapatok állhatnak ismerősökből, barátokból vagy teljesen ismeretlen alakokból. A játék különlegessége még, hogy minél közelebb kerül egymáshoz a két ellenséges csapat, hallhatóvá válik a másik rádiója, így felismerhető, ha csak nem töri jól az angolt, hogy milyen nyelvet is beszélhetnek valójában. Így történt, hogy egy francia gyerekekből álló banda pillanatokon belül leverte a virtuális veséinket.

Mi a tanulsága ennek a történetnek? Talán az, hogy ne játsszunk fiatalabbakkal? Nagyon jó és logikus megközelítés, de nem, ha ugyanis a mi csapatunkba kerülnek, akkor feldereng az ismerős mondás: az ellenségem ellensége a barátom. A következő tanulságtipp, hogy borzasztóan játszunk a haverral. Itt mindenképp kiemelendő a többes szám, mert nem, nem csak az én hibám, comprende?!

A viccet félretéve, a téma talán a nemzeti összetartozás is lehetne, hiszen a barátommal határokat leküzdve ültünk össze, és szórakoztunk egy-két órán át. Nem számított az, hogy én hol vagyok, és mivel keresem a kenyerem, és fordítva, hanem csak az, hogy mulassuk el jól az időt, és közben beszéljünk csípősen, mert a kedvünk úgy tartotta.

De ha már foglalkoztunk a nemzeti összetartozás kérdéskörével, akkor nem hagyhatjuk el az emberi összetartozást sem. Szerintem a szomszéd Dragan bácsi és Maco néni legalább annyit segített nekem a ház körül, mint bárki más a határon innen és túl.

Ne csak eszméket kövessünk, hanem tegyük szebbé a környezetünket. Dolgozzunk rajta, hogy a társaink, kollégáink elfogadjanak bennünket. Elég csak egy mosollyal kezdeni, aztán persze mélyen belenyúlhatunk a zsebünkbe, és folytathatjuk egy kacajjal, de ha valóban nagylelkűek szeretnénk lenni, akkor a puttonyunkat az asztalra borítva még egy kézfogást is beékelhetünk. De csak azért, hogy változatos legyen a sorrend.