— Itt születtem Magyarcsernyén 1942-ben, egy jó család, példás szülők első gyermekeként. Az öcsém Temerinben él a családjával. Szép gyermekkorom volt, szeretetben nevelkedtünk. Apám munkaviszonyban volt, anyám a háziasszonyi teendőket végezte. Nagy testvérség, rokonság vett körbe bennünket, és velük is békességben, jókedvűen éltünk. Itt jártam iskolába, itt éltem ifjúságom legszebb éveit. Töröktopolyára mentem férjhez, ott éltünk négy évig, azután ide költöztünk a szülőfalumba. Amikor a Babcsányi-tanyához értünk, úgy éreztem, itt már könnyebben lélegzek, itt a levegő is jobb… Mindig is szerettem a szülőfalumat, az embereket, az itteni szokásokat. A szüleimet szinte mindennap meglátogattam, mert a központban laktak, az ügyeimet rendezve betértem hozzájuk, hiszen ez így volt rendjén. Amikor idekerültünk a faluba, megvettük ezt a portát egy kis házzal. A férjem cukorgyári munkás lett. Építkezésbe kezdtünk, hátulról indultunk, hogy a gazdaság mielőbb működni kezdjen. Ólak, istálló épült, és hogy lendüljünk előre, malac- és disznóhizlalással foglalkoztunk. Sokan ismerik az akkori „zöldtervet”, hát élve a lehetőséggel mi is beindítottuk a jószágtenyésztést. Száz darabot is átadtunk évente. No de, hát amíg fiatal az ember, tele van energiával, tervvel, nem ismer lehetetlent, csak dolgozik látástól vakulásig. Jó is visszagondolni arra az időre.

Etus néni mindenhova biciklivel megy

Az ember tervezett, a jó föltételek adva voltak, érdemes volt dolgozni. Most itt vagyok egyedül ebben a nagy házban, nyolcvankét évesen — mondja Lajos Etus néni, de nincs nagyobb panasza. — Ha a lábam nem fájna ennyire, akkor nem is lenne különösebb bajom. Hívő ember vagyok, tizenkét éve meghalt a férjem, de a lelkem mélyén örökké gyászolom őt, a fiatalon elhunyt vejemet és a menyemet is. Nagyon nehéz ezt elfogadni, de azt is nehéz megérteni, hogy ennyire elfogyunk a faluban, se jobbról, se balról nincsenek szomszédaim. Itt által a Bodó család él, de aztán sorban, hosszan lakatlan házak meg némán álló porták sorakoznak… A gyerekeim gyakran látogatnak. Józsi fiam itt él a faluban, a helyi olajgyár munkása, ő szinte mindennap eljön hozzám. Zenéléssel is foglalkozik, a Kikindai Vidám Fiúk zenekar tagja, gyakran járnak muzsikálni lakodalmakba és más ünnepségekre. Gizi lányom Szerbcsernyén él és Nagybecskereken dolgozik, de ő is gyakran jön, mert fodrász a szakmája. Amikor összejönnek a jelentkezők, és az ideje is kiadja, átjön Szerbcsernyéről, és boldogan frizurázik. Van négy unokám, meg a legidősebbnél két dédunokám. Az én szórakozásom az, ha az időjárás megengedi, hogy biciklire ülök, és elmegyek a templomba. Ott minden hívő ember feltöltődik, főleg lelkierővel. A másik szórakozásom? Hát igen, a számítógép… Én nagyon megtaláltam ezt a remek időtöltést, szórakozást. Mindig újabb és újabb ismerősöket, rokonokat kutatok fel, beszélgetünk, üzeneteket küldözünk. Nem haragszom, hogy megszólnak, csúfolnak ezért, hogy idős korom ellenére ilyesmivel foglalkozom, de én senkit sem bántottam meg. Egyedül tanultam meg a gép használatát. A kezdet kezdetén az unokámat figyeltem, aztán ha megállt vagy leblokkolt a gép, nyomban kikapcsoltam, és másnap újra próbálkoztam, hiszen a hibáiból tanul az ember. Mostanra már nagyon sok ismerősöm van. A nagybátyámnak tizenöt gyermeke volt, sokfelé élnek a világban, és örülök, hogy felfedeztem a rokonaimat! Írok is sokat, levelezek sok emberrel, mert ez az esti, éjszakai szórakozásom, az ismerősökkel való kommunikáció. Ha találok Biacsi nevűeket, mert Biacsi lány voltam, írok nekik, és visszajeleznek a leszármazottak. Nagyon szeretem a barátságot, a testvéri kapcsolatokat, a hozzászólásokat és a jókívánságokat.

Etus néni nem tud kifogyni a meséből, és semmi esetre sem maradhat el még egy dolog. Egy nagy formátumú füzetet hoz, melybe emlékezetből beleírta nagy nyomtatott betűkkel a helybeli emberek nevét hivatás, szakma, mesterség szerint. Visszament azokba az időkbe is, akikről kislányként szüleitől, nagyszüleitől hallott. Eláll a lélegzetem, majdnem teleírva a füzet, itt több száz név szerepel.

Etus néni a templomban, a megszokott helyén

— Ez úgy van, hogy még éjszaka is felkelek, mert eszembe jut, hogy egy személyt még a kellő helyre be kell írnom. Ezekből az élményekből táplálkozok, és erőt adnak a mindennapjaimhoz, erőt adnak, hogy mindennap megfőzzek, és várjam a gyerekeimet. A hit mindig megerősített. Befejezésül még azt mondanám, hogy húsz évig az egyházunk kórusában énekeltem a szebbnél szebb énekeket vasárnap, ünnepnap, és ez nagyon közel vitt a szeretethez, a megbékéléshez.

Hiába mondom, ne kísérjen ki bennünket, Etus néni botjára támaszkodva, egy kissé meggörbült háttal jön utánunk, és örül, mert szép vasárnap délutánja volt. Jól kibeszélgettük magunkat, elköszönünk és elindulunk. Néhány ház, és odaérünk az én régi otthonom elé, ahol huszonegy évig éltem. Által nincs már sem a Salamon-, sem a Lőrinc-ház. Dúdolom a Lenn a faluvégén nem füstöl a kémény kezdetű dalt…

(Az írás a Csernyei Újság 2024. júliusi számában jelent meg.)