A története több ezer évre nyúlik vissza, egészen az emberiség korai időszakáig, amikor a tűz feletti uralom döntő fontosságúvá vált a túléléshez. Az első primitív kemencék földbe vájt gödrök voltak, melyeket hulladékkal, szalmával vagy fával fűtöttek. Ezeket elsősorban kenyérsütésre, egyszerű főzési feladatokra és agyagedények kiégetésére használták.

Az ókori civilizációk, például az egyiptomiak, görögök és rómaiak jelentős mértékben fejlesztették a kemencéket. Az egyiptomiak már i. e. 3000 körül alkalmazták a sütőkemencéket kenyérkészítéshez, melyek henger alakú agyagból készültek, és faszenet vagy nádat használtak tüzelőként. Az ókori görögök kerámiakemencéket építettek, hogy finoman kidolgozott edényeiket és szobraikat kiégessék. Rómában a kemencék nagy méretű építmények voltak, melyek az élelmiszeriparban, a téglagyártásban és az üvegfúvásban kaptak szerepet.

A ma ismert kemencéink kialakulása a XV. század második felében kezdődött el. Őseink természetesen már korábban, a honfoglalás idejében is készítettek kemencét. A honfoglaló magyarok jurtaszerű sátrakban és földbe mélyített veremházakban laktak, belülről fűthető, földbe nyúló tűzterű kemencéket használtak. A középkorban a kemence jelentős fejlődésen ment keresztül. Európában a hagyományos, falazott kenyérsütő kemence vált elterjedtté, míg Ázsiában, különösen Japánban és Kínában a kerámiaművészet fejlődése hozta magával az úgynevezett fatüzelésű anagama kemence megjelenését. Ebben az égetés hosszú órákig, sőt napokig is eltartott, és a tűzálló téglákból épített szerkezet képes volt rendkívül magas hőmérsékletet elérni.

Az ipari forradalom új korszakot nyitott a kemence történetében. Az új anyagok és technológiák lehetővé tették a méret növekedését és a hatékonyság javítását. A szén, majd később a földgáz és az elektromosság bevezetése tovább forradalmasította a kemence működését. Ekkoriban született meg a kohászati kemencék rendszere, mely nélkülözhetetlen volt az acélgyártás és az ipar számára.

A kemence működése a hőenergia előállításán és hasznosításán alapul. A legtöbb kemence három fő elemből áll: tüzelőtér, hőtároló tér és hőelosztó rendszer. A tüzelőtérben történik az égési folyamat, mely során a tüzelőanyagból (fa, szén, gáz vagy elektromos energia) hőenergia szabadul fel. Ezt a hőt a kemence belsejében lévő falazat vagy fűtőelemek tárolják, és sugározzák a kívánt területre. A modern kemencék esetében a hőmérséklet-szabályozás kiemelkedően fontos. Az elektromos kemencék például precíz hőérzékelőkkel vannak felszerelve, melyek arról gondoskodnak, hogy a hő egyenletesen oszoljon el a belső térben. Ez különösen az ipari alkalmazásokban fontos, például az üveggyártásban vagy a fémek edzésében, ahol egy néhány fokos eltérés is hatalmas gondot okozhat. A kemencék szellőzőrendszerei is kulcsfontosságúak. A megfelelő légáramlás ugyanis megnöveli az égés hatékonyságát és megakadályozza a káros gázok felhalmozódását. A hagyományos, fatüzelésű kemencékben a kémények és a szellőzők vezetik el a füstöt, míg a modern, gáztüzelésű vagy elektromos kemencék esetében szinte teljesen füstmentes működés érhető el.

Kemencetípusok

A kemencéket különféle szempontok alapján csoportosíthatjuk, például a felhasználási céljuk, az energiaforrásuk vagy a kialakításuk szerint.

Hagyományos kemencék: Idetartoznak a kenyérsütő kemencék, melyeket évszázadokon át használtak a vidéki háztartásokban. Ezeket általában agyagból vagy téglából építették, és fával fűtötték. A hőtároló falazat hosszú ideig melegen tartotta a belsejét, így a sütés folyamata energiatakarékos volt.

Ipari kemencék: E csoport képviselői a kohók a fémek olvasztásához, az üvegiparban használt olvasztókemencék stb.

Elektromos kemencék: A modern technológia csúcspontjának számítanak. Ezeket az eszközöket ma már széles körben alkalmazzák.

Speciális kemencék: Itt kell megemlíteni például a kerámiaégető kemencéket, melyeket a művészi alkotások kiégetésére használnak, vagy a laboratóriumi kemencéket, melyek rendkívül magas hőmérsékleteken végzett kísérletekhez készültek.

Visszatérve a hagyományos kemencékhez, a búbos kemence őse a XV—XVI. századi bögreszemes kemence volt. A búbos kemencék oldalát csempékkel rakták ki, és kívülről fűtötték őket. A sütésre, főzésre használatos kemencék aljába hőszigetelés céljából cserép- vagy üvegdarabokat tapasztottak. A kemencéknek alul fehérre meszelt ülőkéjük, padkájuk volt, mely körbeölelte őket. A padka fölötti megemelt ülőrész neve kuckó vagy tőcik, kucik, pócik, póca volt, mely kispadka néven is ismert. A XX. század elhozta a külső kemencék fénykorát, de a szobai kemencék visszaszorulását is. Ma a külső kemencéket ételkészítésre, valamint kenyér- és pizzasütésre használják.

A magyar gasztronómiában a kemencében való főzés az egyik legrégibb ételkészítési mód. A kemence gazdag ízeket kölcsönöz az ételnek, megőrzi annak zamatát, és felejthetetlen élményben részesíti az ünneplő családot.