— Úgy mondjuk, hogy falusiak vagyunk, pedig a település alig 15 km-re van a várostól, és inkább külvárosnak, mint falunak számít — magyarázza, nekidőlve a szék támlájának. — Igaz, hogy ez nem sokat számít, de gyakran megtörténik, ha azt mondjuk, a külvárosban születtünk, valahogy másként néznek ránk az emberek. Vagy lehet, hogy az én tapasztalatom nem általánosítható, de ismerje el maga is, hogy jobban hangzik, ha azt mondom, városi vagyok. Én a szüleim első gyerekeként jöttem a világra, de a falusi bába valamit nagyon eltolt, ezért vagyok egy kicsit görbe is, egy kicsit sánta is. Meg mindezek miatt egy kicsit szerencsétlen is. Vegyes házasságban születtem, de a szüleim mindketten ezen a tájon nőttek fel, már gyermekkoruktól ismerték egymást, legalábbis azt hitték. Mindketten munkáscsalád sarjai, ahol a férfiak gyári munkások voltak, az asszonyok pedig nevelték a gyerekeket, a jószágot, megmunkálták a tenyérnyi kerteket, hogy könnyebb legyen a család anyagi helyzete.

Anyámék öten voltak testvérek, közülük a legidősebb lány középiskolát fejezett be, az utána következő fiú egyetemet, de a többi háromnak már nem volt, aki megkeresse az iskoláztatáshoz szükséges pénzt. Az anyám negyedik volt a születési sorrendben, és azt mesélték a nagyiék, hogy már kicsi korában mindig mást akart, mint a többiek: jobbat, szebbet, többet. Hát ezt nem kaphatta meg otthon. Amikor felnőtt, nem akart napszámba járni, de tanulni se szeretett. Azt mondta, majd ő talál magának olyan férjet, aki egy kényelmesebb életet teremt neki. Apámnak nem voltak ilyen gyökerei, és azt mondják, dolgozni sem nagyon szeretett. Mindent az anyám csinált, és ha esténként apa nem ért haza időben, engem beletett a kőművestalicskába, és úgy mentünk megkeresni apámat. A talicskára azért volt szükség, mert az apám néha olyan részeg volt, hogy nem tudott lábra állni, hát anyám beletette, és sírt ugyan, de hazatolt bennünket. Azt hiszem, apám még élt, amikor anya összekuporgatott egy kis pénzt, és vett két kapa homokot a házunk mellett, az lett jó időre a megélhetésünk forrása. Az anyám ugyanis ott mindenféle idegen gyümölccsel, főzelékfélével kezdett kísérletezni. És néhány év múlva sikerült is valahogy befutnia a piacra. Igaz, apa akkor már nem élt, így nem volt, aki hátráltassa tervezés közben. A négy évvel fiatalabb öcsémet majdnem én neveltem, hiszen anya minden idejét a kertben töltötte. És nemcsak a kert nőtt, de otthon a pénz is gyarapodott.

A meglevő szerény szoba-konyhás házból egy modern, kétszintű, háromszobás otthon lett. Engem először csak Magyarországra, de később Ausztriába is elvitt orvosokhoz, de sajnos senki sem tudott rajtam segíteni. Lassan anyám is kivakaródzott, levágatta a haját, nem viselt már fejkendőt, a házba új bútorok, háztartási gépek kerültek. De a pénz megtette a magáét. Nem volt elég, amit itthon keresett, kiskertes szomszédokkal kötött szerződést, és a termésüket átvette, hogy ő értékesítse. Már teherautónk is volt, anya vezette. Egy boszniai viszonteladóval ismerkedett meg, aki sokáig becsülettel fizetett az áruért. Aztán egy alkalommal nem volt pénze, de anya azt gondolta, a többéves együttműködés becsületre kötelezi, hát átadta neki az árut, viszont az illető soha nem egyenlítette ki a tartozását, mely akkora volt, hogy kimerítette anya tartalékát. Először a kamiont kellett eladni, majd a traktort, pótkocsit, ládákat, egyszóval a veszteség mindent elvitt. Sajnos senkink sem volt, aki segített volna legalább egy jótanáccsal. Anyám nem volt rossz ember, csak furcsa felfogása volt az élettel kapcsolatban. És a sikertől egy kicsit megrészegedett. Sokan utálták, mert úgy viselkedett, mintha sosem járt volna napszámba.

A vasárnapi ebédek ismét csirkeszárnyból készült paprikásra soványodtak, és anya munkát sem kapott a faluban. Két év múlva ismét megindult felfelé, de akárhogy igyekezett, mindig a nullán fejezte be. Megkértem, hogy az öcsém és énmiattam nyugodjon bele, hogy a mi életünk sosem lesz olyan, mint egy földesúré, de ő mindig dühös lett, és azt mondta: hát nem látod, hogy a pénz itt hever előttünk, csak meg kell találni a módját, hogy vegyük fel?! Magam sem tudom, ki mindenkinek tartozik, hiszen igen meggyőzően tud a terveiről beszélni. Én csak arra kérem a Teremtőt, hogy a házunkat ne árverezzék el. Már az öcsém is felnőtt férfi, dolgozik is, de anya azt mondja, a lényeg nem abban van, hogy dolgozzunk, hanem abban, hogy keressünk. Én azt tanácsolom az öcsémnek, hogy sürgősen nősüljön meg, és valahol — tőlünk messze — kezdjen önálló életet. Mert a mi szerencsekerekünknek már nincs ereje felkapaszkodni a csúcsra.