Katolikus papként, katolikus és nem katolikus, alkalmakként magukat ateistának valló barátaimmal gyakran beszélgetek a témáról. Többször azzal érvelnek az egyház ellen, hogy magához akarja ragadni a hatalmat, a pápa uralkodni akar. Igazából sohasem értettem, mit szeretnének ezzel mondani. A cégeknél is van megbízó és megbízott, még egy futballcsapatnál is megoszlik, ki ad parancsot és ki az, aki végrehajtja a támadást. A történelem során láthatóvá vált, hogy gyengekezű uralkodók, elnökök, főnökök hatalomgyakorlásának „köszönhetően” hány állam, szervezet, közösség bomlott fel. Ambivalens érzésem támad, amikor erről beszélgetünk, és akaratlanul is felteszem a kérdést: azok, akik az egyházi teokratikus hierarchiát kritizálják, komolyan gondolják, hogy egy olyan hatalmas intézményt, mint amilyen a katolikus egyház, pápai tekintély nélkül lehetne vezetni? Az ellenvélemények azonban tovább sorakoznak: miért szól bele az egyház a magánéletbe, abba, hogy ki hogyan szeretkezzen, és mikor hajtson végre abortuszt? Persze rendre ráébredek, hogy ezek az emberek morális bizonytalanságban élnek, mert úgy érzik, az egyház gátolja szabadságukat. Mást mutat ugyanis a megszokott társadalmi rend, és mást mond az egyház, melynek tagjává sok esetben az ember akarata ellenére válik, tanítását pedig nevetségesnek, elévültnek tartja.
Sokszor azt gondolom, ha a fenti problémákat a mai korban oly divatos módszerekkel, a „többség jogán” szavaztatnánk meg, akkor leszavaznák az Isteni kinyilatkoztatás több pontját. Kihúzhatnánk a parancsok és a szentírási utasítások nagy részét, és így megvalósíthatná a világ azt a „modern” nagy vágyát, hogy ne az Isten alakítson minket a maga képmására, hanem mi formáljuk Istent a magunk igényei szerint. Ebben az esetben azonban ez már nem az Istenbe vetett hit, nem a katolikus vallás, melynek Mestere éppen az ilyen elkeseredetten küzdő és szerencsétlen emberekhez jött, hogy felemelje őket. Az egyházhoz tartozás ugyanis egyenes arányban van a Krisztushoz való tartozással.
Szilárd meggyőződésem, hogy az Isteni kinyilatkoztatást sosem bocsátja szavazásra az egyház. Emiatt viszont a vesztét kívánók a tömérdek igazságtalansággal és rágalommal meggyalázott egyháznak azt vetik oda, mint amit Krisztusnak kiáltottak: „Ha Isten fia vagy, szabadítsd meg magadat, szállj le a keresztről!”.
Sokak győzelmi trófeaként lengetik a pedofil botrányokat, a Vatileaks-botrányt és az ezekhez hasonlókat. Tömegeket akarnak meggyőzni arról, hogy „morális kötelességük” az egyház vesztét okozni. Látva mindezen erőfeszítést, akaratlanul is előtör belőlem a felismerés, hogy a tizenkét apostol között is volt egy áruló, pedig őket Jézus választotta. Ha az apostolok testületében is volt olyan, aki ellopta a pénzt, miért éppen a mi korunk lenne különb?!
Nem igazolni szeretném a hibákat, csak tisztelettel kijelenteni, hogy a szolgálattevő emberi gyengeség nem függ össze a kinyilatkoztatás és az isteni akarat minden korra kiterjedő valóságával.
Teológiai tanulmányaim során, amikor az idősebb papok arra panaszkodtak a szemináriumi elöljáróknak, hogy az iskoláikat befejező papoknak az egyház, sőt a papság iránti magatartása több szempontból is megkérdőjelezhető, akkor az elöljáró azt mondta: sajnos, hozott anyagból dolgozunk, amilyen embereket terem a társadalom, olyan embereket hívhat meg Isten az egyházba. Ezért minden megkeresztelt hívőnek feladata és kötelessége imával és testvéri szóval segíteni egymást, hogy krisztusi küldetésünkbe bele ne fáradjunk, a folytonos erkölcsi mélyrepülésbe bele ne egyezzünk. A modern kor buktatói között — ami sem az egyént, sem az egyházat nem kíméli — csak így, egymást kiegészítve haladhatunk az üdvösség útján.
VEREBÉLYI Árpád gombosi plébános,
a doroszlói kegyhely őre