Március 16-án, hétfőn zártak be az óvodák, az iskolák és az egyetemek, valamint számos korlátozás lépett érvénybe. Érdekes, hogy ez a dátum mennyire pontosan bevésődött az emlékezetembe, pedig híres vagyok arról, hogy nehezen, illetve alig jegyzem meg a számokat, legyenek azok telefonszámok, születésnapok vagy történelmi dátumok. Annak például, hogy mikor fogadta el a szerbiai parlament ugyanennek a rendkívüli állapotnak a megszüntetését, már utána kellett néznem a világhálón.

Pedig arra is emlékeznem kellene, hiszen a kényszerű bezártság hosszú hetei után állítólag akkor kezdett az életünk visszatérni a rendes kerékvágásba.

Azóta több mint egy hónap telt el, de a hétköznapjaink és az ünnepeink még mindig nem olyanok, mint március 16-a előtt voltak. Továbbra is a visszailleszkedésen dolgozunk. Mely nehezebb, mint hittük volna.

Furcsa ez a köztes állapot. Események hellyel-közzel már vannak, lesznek táborok és fesztiválok, a hétvégén pedig megtartják az április végéről június 21-ére halasztott választásokat is. Sokan a nyaralást tervezik, mert alig várják, hogy végre kimozduljanak valahova. És ettől az sem tántorítja el őket, hogy a fürdőkben vagy a strandokon különféle, korábban nem ismert szabályokat kell betartaniuk. Még többen viszont azt mondják, az idén nem mennek sehova. Mert nincs kedvük. Vagy nem tartják biztonságosnak az utazást. Mert a fészket rakó bizonytalanságot, a táptalajra lelt szorongást, a lappangó félelmet nem lehet rendeletekkel megszüntetni. Különösen, ha nemrégiben még gondosan táplálták.

Van egy kisebb, koncert- és más belépőjegyekből álló gyűjteményem. Főleg kellemes emlékek, de azért hozzájuk csatolom ezt a március 16-ai színházjegyet is. Az idei tavasz be nem teljesült terveinek jelképeként. És annak reményében, hogy nem ismétlődik meg.