home 2024. július 22., Magdolna napja
Online előfizetés
Egy szenvedélyes spongiológus a bánáti rónán
Dr. Németh Ferenc
2024.06.30.
LXXIX. évf. 26. szám
Egy szenvedélyes spongiológus a bánáti rónán

A múlt, mely rég elmúlt…

A XIX. század végén és a XX. század elején a természettudományok művelői közül több olyan jeles tudós tanárt ismerünk, akiket a sors bánáti tanintézetekbe kalauzolt, s akik életpályája idővel feledésbe merült. Annak ellenére, hogy egykor nemcsak országos, hanem nemzetközi hírnévre is szert tettek.

Ezúttal egy ilyen régi természetvizsgáló emlékét ébresztgetjük, gyulafehérvári Deseő (Dezső) Béláét (1851—1912), aki életének utolsó tíz esztendejét élte le a bánáti rónán, pontosabban Nagykikindán, s ott is fejezte be pályafutását.


Nagykikinda központja a XX. század elején

Korának nagy tudású természetvizsgálója volt, mondhatnánk, röneszánsz lélek, bölcsészdoktor, középiskolai tanár, műfordító, amellett zoológus és szenvedélyes spongiológus is. Sokfelé tájolódó, sokféle érdeklődésű kutató, aki tucatnyi könyvet és mintegy száz tudományos dolgozatot hagyott maga mögött. Nemzetközileg elismert szaktekintélye volt a tengeri szivacsok kutatásának, tudományos folyóiratok munkatársa és nemzetközi konferenciák résztvevője is.

Életpályája külföldi utazásokkal és érdekes kutatásokkal volt egybekötve, idehaza pedig tanáremberként építette a karrierjét. Halálakor írták róla, hogy zaklatott élete volt, és hogy tudományos ambícióit a kedvezőtlen körülmények törték le.

Marosvásárhelyen született 1851. október 26-án, ahol az ottani, jeles református kollégiumban tanult, melyet 1871-ben fejezett be. Ezután beiratkozott a Kolozsvári Tudományegyetem matematika-természettudományi szakára, melynek jeles hallgatója volt. 1876 tavaszán szerzett tanári oklevelet. Az igyekvő, szorgalmas és nagy tudású ifjúnak a Kolozsvári Tudományegyetem az állattani és összehasonlító bonctani tanszéken azonnal tanársegédi állást kínált fel, melyet örömmel el is fogadott. Attól kezdődően mélyült el mind jobban kedvenc tudományterületében, a zoológiában. Mint méltatói írták, az egyetem tudományos levegője és élete felkeltették ambícióit. Mohón tanult, bölcsészdoktori oklevelet szerzett, majd ismereteinek bővítése érdekében állami ösztöndíjjal külföldi tanulmányútra ment. Akkortájt kezdte el tudományos munkáinak publikálását is. 1878 és 1881 között egy-egy félévet töltött a strasbourgi, a grazi és a bécsi egyetemeken, sőt Párizsban is megfordult. Kitartóan bővítette tudományos ismereteit, szabadidejében pedig az ottani gazdag múzeumokat és könyvtárakat látogatta. Egy egész nyarat szentelt a trieszti Stazione zoologicának, majd visszatért Magyarországra.


Egy fordításkötete

Míg utazásai előtt többnyire az ízeltlábúak bonctanával és élettanával foglalkozott (a rovarok hátedényéről írta doktori értekezését), külföldi útja során egy új témába merült: a szivacsfélék bonctanának, élet- és rendszertanának tanulmányozásába. Arra pedig éppen Triesztben nyílt alkalma. Ott ismerte meg a tenger csodálatos világát, ami oly nagy hatással volt rá, hogy élete végéig spongiológiával foglalkozott.

A kultuszminisztérium 1882-ben kinevezte őt a budapesti VII. kerületi állami főgimnázium tanárának. Ezzel vágya is teljesült, hiszen a fővárosba, a tudományos élet központjába került: nemcsak a Királyi Magyar Természettudományi Társulat gyűlésein tűnt fel, hanem neve, tudományos munkássága révén hamarosan külföldön is ismertté vált.

1894-től 1902-ig Kassán tanároskodott. Azoknak az éveknek az eredménye volt a Változások a halfaunában Kassa vidékén című tanulmánya, mely a Természet, Halászat folyóiratban jelent meg 1901-ben.

1902-ben került a nagykikindai főgimnázium tanári karába. Haláláig (1912), azaz egy évtizeden át ott tanároskodott, írt, kutatott. A kikindai tanintézetben a természetrajzot és a földrajzot tanította, amellett a kémiai szertár őre volt. Bánáti működését tehát az 1902/1903-as tanévben kezdte meg, s akkor költözött családjával együtt Nagykikindára. Hat éven át tanított az ottani gimnáziumban, melynek megbecsült tanára volt. 1908. július 1-jétől a kormány szabadságolta, majd három év után, 1911. október 1-jén nyugállományba vonult.


Itt tanított: a nagykikindai gimnázium épülete

Nyugdíját, sajnos, nem sokáig élvezhette. Gyakori utazásai során szerzett reumája elhatalmasodott rajta, ágyba döntötte. 1912. február 25-én hunyt el Nagykikindán. A nagybecskereki Torontál írta halálakor, hogy 61. életévében távozott az élők sorából, „hosszas szenvedés után”. 

Családi élete sok csalódással és hányattatással teli, zaklatott élet volt. Mint dr. Futó Mihály írta, a XX. század elején tudományos munkásságát meglassította feleségének hosszas és gyógyíthatatlan betegsége. Az emésztő kórral szemben folytatott meddő küzdelem megtörte lelkét, és valójában pályafutását is derékba törte. Ehhez járult hozzá az is, hogy tudományos munkásságát kora nem ismerte el a kellő módon, ami miatt el is vesztette munkakedvét.

Kikindai tanárévei alatt, tudásszerzés végett, gyakran és szívesen vitte tanulóit kirándulásra. Amellett a tanintézet szertárait is lehetőségeihez mérten frissítette, gyarapította. 1903-ban és 1904-ben éppen neki köszönhetően gyarapodott jelentősebben a természetrajzi szertár. A szivacsok életével kapcsolatos képek, tablók kerültek a gyűjteménybe. Óráinak többségét is, hacsak lehetett, a szabadban, szemléltető előadás közepette tartotta — a diákok nem kis örömére.

Csupán az 1903/1904-es tanév második felében több kirándulásra vitte tanulóit: a Kiserdő és a Vodica környékére „a mezőn található emlős- és szárnyas állatok, erdei madarak megszemlélésére”, miközben tojást és fészket is gyűjtöttek; egy másik alkalommal a korán nyíló tavaszi növényeket mutatta be a tanulóknak, közben rovarokat is gyűjtöttek, „felkutatták a nádbeli csúszókat és kétéltűeket meg a phryganea-lárvákat”.


Egyik spongiológiai munkája

Tudós tanárunk nemcsak hivatásból járta be Kikinda környékét, hiszen szerette a természetet. Szabadságának java részét is Kikinda határában töltötte, ahol a Bara mocsári életét tanulmányozta. „Vagy mint halász ember, vagy mint vadász merült el a természet vizsgálódásában” — írta róla dr. Futó Mihály.

Megfigyeléseiről több ízben közölt érdekes apróságokat. Kortársai szerint élete utolsó évében egy természetfilozófiai munka megírásán is dolgozott, ám ebben meggátolta a halál.

Tudományos munkáiban szívesen értekezett az Adriai-tengerről meg annak szivacsféléiről. E téren több műve úttörő jelentőségű volt. Különösen érdekesek a Vasárnapi Ujságban közölt ismeretterjesztő cikkei (A magyar tengeren, 1880; Búvárkodások a tengeren és a tenger fenekén, 1880; Utazás az Adrián; Az Adria scoglioi; A magyar-horvát szigettenger, 1881 stb.), de a Hon című lapban közzétett írása is (Mikor én a tengeren cimbalmos voltam, 1881). A szivacsokkal kapcsolatos szakmunkái közül három érdemel figyelmet. Az első A magyar tengerpart szivacsfaunája (Budapest, 1880), a második A fiumei tengeröböl állatvilágából című műve (Budapest, 1880), a harmadik pedig a Spongiológiai tanulmány (Kolozsvár, 1880).

A szivacsok tanulmányozásával kapcsolatos terepi munkájának eredményeiről egyébként 1880. október 20-án számolt be a Kir. Magyar Természettudományi Társulat ülésén, melyen be is mutatta tekintélyes szivacsgyűjteményét („mely két rendet képvisel 17 nemben és 27 fajban”), valamint 600 mikroszkóppreparátumot. Vendégként 1880. december 13-án az MTA ülésén alkalma nyílt ismertetni a magyar tengerpart szivacsfaunáját, közöttük „néhány érdekes, addig ismeretlen fajt”.

Dr. Dezső Bélát a Kir. Magyar Természettudományi Társulat megbízta a fiumei tengeröböl szivacsainak összegyűjtésével és névjegyzékének elkészítésével. E spongiológiai gyűjtését a III. nemzetközi velencei földrajzi kongresszus dicsérő oklevéllel tüntette ki (1881), névjegyzékét pedig a Magyar Tudományos Akadémia jelentette meg kiadványai között. A kongresszussal kapcsolatos tárlaton bemutatták dr. Dezső Béla nemzetközi hírű „spongya-gyűjteményét” is.

A Magyar Földrajzi Társaság és az Országos Középiskolai Tanáregyesület tagja is volt. Nemzetközi tudományos értekezleteken is szívesen látott vendég volt. 1901-ben például előadást tartott az V. nemzetközi berlini zoológiai kongresszuson is.

Az említett spongiológiai munkák mellett tudósunk több ismeretterjesztő cikket is írt. Szakdolgozatait nemcsak a hazai tudományos folyóiratokban (Kolozsvári Orvos-Természettudományi Értesítő, Erdélyi Múzeum, Erdélyi Protestáns Közlöny, Természettudományi Közlöny) jelentette meg, hanem a lipcsei Zoologischer Anzeigerben, a bonni Anatomie meg az Archiv für mikroskop is közölte. Mindemellett németből fordított egy kötetet Amerika felfedezéséről (1873), és közzétett egy szakszerű növénygyűjtő mappát is tizenegy—tizennégy éves gyermekeknek (1890).


Forrás: Daday Jenő: A magyar állattani irodalom ismertetése I-II. Budapest, 1882, 1891; Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Budapest, 1890—1909; A Nagykikindai Állami Főgimnázium Értesítője, 1911/12. Nagykikinda, 1912; Vasárnapi Ujság, 1880. szept. 19., 1881. máj. 15.; Torontál, 1912. febr. 28.; Kenyeres Ágnes (főszerk.): Magyar életrajzi lexikon IV. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994; Kalapis Zoltán: Életrajzi kalauz I. Forum, Újvidék, 2002; Magyar Szó, 1993. jún. 26

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..