A vér nem válik vízzé, és borban az igazság, vagy vérben az igazság, és a bor nem válik vízzé? Tudja fene, az ember sokszor keveri a szezont a fazonnal. Forgathatom én bárhogy a két közmondás szavait, a Mesebor című kötetben szereplő két dráma ezek nélkül is igazságokat fogalmaz meg, melyek hatásosabban ébresztenek gondolatokat az olvasóban, mint bármely népi bölcsesség. Persze a két közmondást nem szimplán véletlenszerűen választottam, hiszen jól reflektálnak a könyvben lévő művekre.

Először talán vegyük szemügyre az első drámát. Sokunknak megfordult már a fejében a kérdés: mennyit számít a nevelés, és mennyit a genetika? Az emberiség a vért már az ősidők óta spirituális jelentéssel ruházta fel, a nevelés pszichológiáját pedig nem olyan régóta, de kutatjuk. Vannak, akik szerint lényegtelen, hogyan nevelnek, a traumáink, komplexusaink, személyiségünk öröklődik, és előbb-utóbb felszínre tör, valaki szerint pedig a megfelelő nevelés a kulcsa mindennek. Mindenképp érdekes elgondolkodni azon, mennyiben határozza meg a genetikánk a személyiségünket, és mennyiben a kultúra, mely körülvesz. Az Örökhagyók — Színmű egy évszázados hintáról című történet éppen ezt a dilemmát boncolgatja. Két kultúra ütközése, népcsoportokkal kapcsolatos sztereotípiák elől való lehetetlen menekülés, kötelességtudat vagy annak hiánya, számos kétség, mely körüllengi az olvasó tudatát. Ha a fiatal generáció nem is tudja annyira átérezni a történet által leírt megpróbáltatásokat, szüleinkben, nagyszüleinkben biztosan újra előtörnek a magyarságunkat ért régi atrocitások emlékei. A középpontban egy magyar és egy szerb család ellentéte áll, viszont a gyermekeiknek közös utóduk születik. Az unokát a nagyszülők mindkét részről maguknak követelik, de semmiképp sem tartják közös „tulajdonnak”. Vajon a gyermeknek kihez kellene tartoznia: ahhoz, aki felnevelte, vagy ahhoz, aki nemzette?

A könyv második drámája, a Mesebor — Kocsmakomédia egy felvonásban már egy lazább hangvételű írás. Lefogadom, szinte mindenki találkozott már életében egy olyan emberrel, mint a főhősünk, Petronius. Ő azon díszpéldánya a részegeskedőknek, aki borvirágos arccal meséli elképesztő történeteit. Mindannyian kételkedünk a történetek hitelességében, de azért mégis hallgatjuk, mert valamilyen különös módon magukba szippantanak. Petronius egy jeruzsálemi kocsmában borért cserébe szórakoztatja a társaságot, elmondja katonaként átélt kalandjait és persze azt, hogyan találkozott a Názáreti Jézussal. Bármi is legyen az igazság, a mi Petroniusunkat végül számonkéri történeteinek egyik szereplője.

Azt el kell mondanom, hogy a könyvben viszonylag sok káromkodás szerepel, ezért akit zavar a vulgáris kifejezések használata, annak valószínűleg nem fog túlságosan tetszeni egy-egy szövegrész. Személy szerint úgy gondolom, ez is része az életünknek, és az impulzív kifejezésmód csak jobban nyomatékosítja egy-egy mondat hatását.

Összességében a műben stílusában két eltérő dráma szerepel, az egyik inkább gondolatokat, érzelmeket ébreszt, a másik inkább megnevettet. A kötet rövid, így aki egy könnyed kis olvasásra vágyik, és nem szeretne elköteleződni egy hosszú regény mellett, annak nagyszerű délutáni időtöltés lesz.