Gyerekkoromból emlékszem a könyvespolcon sorakozó Székely Tibor-könyvekre, melyeknek már a címük is titkokat rejtett: Vihar az Aconcaguán, A pápuák szigetén vagy A lármás szellemek éjszakája. Egy olyan világba kalauzolt bennünket, amelyről akkor, gyerekként, még nem sokat tudtunk.

Most egy újabb kiadvány született, mely róla mesél, arról, ki is volt ő, munkássága során mivel foglalkozott, mi az, amit neki köszönhetünk. A könyvbemutatón Ninkov K. Olga művészettörténész üdvözölte elsőként az egybegyűlteket, aki személyesen is találkozott Székely Tiborral.

— Általános iskolás koromban tartott irodalmi esteket az iskolákban, itt láttam először, s mi is olvastuk a könyveit. Később már középiskolásként voltam nála otthon, a kalapgyűjteményéről írtam is, hiszen akkoriban a páneurópai művészet érdekelt leginkább. Ma, február 14-én van Székely Tibor születésnapja, s ő ma a kollektív emlékezetünk része, ezért is öröm számomra, hogy ez a katalógus megszületett. Mi mind tiszteljük szellemiségét, azt, amit képviselt. Ez pedig globális, ahogyan az eszperantó nyelv is az, melyet beszélt.

A szót Đorđe Dragojlović vette át, aki beszélt az eddig megjelent könyvekről, melyek Székellyel foglalkoznak, illetve kiemelte, milyen fontos is volt ő az eszperantisták számára.

— A zágrábi Zlatko Tišljar szerint Székely az egyik legfontosabb eszperantista volt az egész világon. Egy, a ’60-as években megjelent újságcikkben, melyet az Eszperantó Világszövetség adott ki, Tibor munkásságát földrajzi, újságírói, etnográfusi, muzeológusi, politikai aktivizmusra, művészeti és irodalmi alkotói munkára osztotta fel. Bátorkodom kijelenteni, hogy Viktória könyve egyedülálló, hiszen egészen új oldalról közelíti meg Székelyt. A beszédemet több nyelven indítottam: spanyolul, eszperantóul, szerbül, magyarul, és ő is sok nyelven írt, illetve több mint harminc nyelvre lefordították. És hogyan látta ő magát? Tőle idéznék: Ott, hol minden útnak és nyomnak vége szakad, ahol a szavak csenddé válnak, az őserdők titokzatos sugallatát érzem, és az ember által nem érintett földre lépek, ott, ahol a látóhatár eltűnik, senki sem tudja, hogyan vagy miért, ott van a szárazföld határa, amelyben jól érzem magam, és amely a kalandot jelenti számomra.

Šimon Vuletić Viktória arról számolt be, hogy ’85-ben találkozott először Székely Tiborral, és kiemelte, hogy a múzeum jövőjét tekintve egyetért azzal a gondolatával, hogy egy múzeumnak élő és kortárs terekkel kell bírnia.

— Könyveit kalandorlelkű olvasóknak írta. A könyvben azt is kutatom, hogy mit szeretett volna a múzeum igazgatójaként megvalósítani, hogyan látta annak jövőjét. A városvezetőség sajnos nem vette elég komolyan, nem támogatta ötleteit. Abban az időben szeretett volna betekintést engedni a világba, amikor még nem volt internet. És sikerült is neki, hiszen a mai napig sok fiatal szívesen utazik, kalandozik, tehát Székely nyomán járnak. Kíváncsisága határtalan volt, félretette félelmeit és előítéleteit. Ez talán annak is betudható, hogy zsidó család tagjaként gyerekkora óta költözött: Szlovákia, Bánát, Montenegró, Zágráb, Argentína. Fontos volt számára a nyelvek ismerete, hogy megértse az embereket. Kis szótárai voltak, melyekbe különféle törzsek nyelvét, szavait jegyezte fel. Szociális érzékenysége megkönnyítette, hogy az emberekhez közeledjen. Fanatikusan hirdette az eszperantó fontosságát, hogy legyen egy olyan közös nyelv, amelyet mindenki ért. A város nem tisztelte eléggé az élete során, de szerencsére ez változott. Sok terve volt a múzeumot illetően is, és nagy kár, hogy a város nem őrizte meg gyűjteményét.

A könyv megvásárolható a Szabadkai Városi Múzeumban.