* Honnan a vonzódás az irodalomhoz?
— Egy irodalomtanártól ezt megkérdezni kissé fura vagy fonák. Az irodalmat igazából nem szerettem nagyon sokáig. Olyannyira nem szerettem, hogy a középiskola negyedik osztályáig egyetlenegy házi olvasmányt sem olvastam el. Aztán negyedikben kezembe került Becket Godóra várva című kötete, elolvastam, s innentől kezdve elkezdtem szeretni az irodalmat. Most tulajdonképpen az életemnek egy meghatározó része, mivel magam is valami íróféle volnék vagy leszek — nem tudom.

* Mióta írsz?
— Nem régóta. Amikor tanszékes hallgató voltam, akkor Faragó Kornélia tanárnő biztatott, hogy írjak verset. Írtam egyet, elvittem neki, mire azt mondta, szar. Aztán hazamentem, írtam még egyet, azt is elvittem neki. „Károly, maga soha többet ne írjon verset!” — mondta. De azért ezt a második versemet közölte, az lett a címe, hogy Utolsó vers. Ez volt az első irodalmi publikációm.  Aztán elkezdtem prózát írni. Az első próbálkozásomat elvittem Kornélia tanárnőnek, amire ő azt mondta… A további történetet már ismerjük, azzal a különbséggel, hogy a következő írásom címe nem Utolsó próza, hanem Maxim lett.

* Ezért lett a kötet címe is Maxim?
— Volt több ötletem is, de Virág Gábor mindre azt mondta, nem jó. Tudnál esetleg ajánlani nekem valamit, kérdeztem, mire ő: legyen a címe az, hogy Kovács Istenke álmodik. Nem, nem, Kovács Istenkét én még nem fejeztem be, az elkövetkező években még foglalkozni szeretnék vele, tartsuk fenn ezt a címet az elkövetkező kötetre. A Maximtól azért idegenkedtem, mert újraolvastam a Maxim I és a Maxim II szövegeit, és hát nem tetszettek. Ahhoz képest, hogy én írtam, vannak benne olyan részletek, bekezdések, amelyekkel ma már nem értek egyet. De végül Virág Gábor meggyőzött, hogy a Maxim azért nagyon jó cím, mert semmit sem árul el a könyvről.

* Köteted négy fejezetre tagolódik. Mesélnél erről?
— Az első fejezetcím: Maxim I pojáta vallomásai. Az első kitalált blogomnak is a Maxim pojáta vallomásai címet adtam, s úgy terveztem, hogy majd a Maxim-szövegeket mind ide írom, de a harmadik szöveg után elfogyott a lendület, a blogot is megszüntettem. A pojáta egy generált szó, a pojáca és a poéta elvegyítése. Amikor újraolvastam ezeket a szövegeket, rájöttem, hogy nagyon találó volt a blogcím, mert ezek a szövegek — ahogy a Maxim I-ben is megírtam — afféle szeszergések, szöszmötölések, piszmogások. A Kártyanovellák meg azért lett a másik fejezet címe, mert egykor írtam két ilyen írást (ebbe a kötetbe most nem kerültek bele), amelyeket a Hídban akartam közölni, de a Faragó tanárnő kijelentette, a 60-as években ilyen címmel már megjelent egy ismeretlen vajdasági írónak egy ismeretlen novellája, tehát lefoglalta ezt a címet magának. Jó, akkor írok Kártyaregényt, de megint elfogyott a lendület, azaz igazából most gyűjtöm hozzá a forrásanyagokat, hogy tovább írjam. Tehát még nem jött össze, s így megmaradt a régi címe, a Kártyanovellák. A Nagyanyám emlékének című fejezetről semmit se mondanék. Minden kiderül, ha elolvassák. Az utolsó fejezet elé egy Domonkos-idézetet választottam, amelytől mindenki viszolyog, mert egy elcsépelt idézetnek tartják. De ez az idézet fejezi ki legjobban, mi rejlik ezekben a szövegekben. Vannak benne énszövegek is — vagy legalábbis olyanok, amelyek utalnak olyan eseményekre, amelyek velem történtek —, meg olyanok is, amelyek arról szólnak, hogy az ősök téves csatatéren küzdenek nap mint nap, tehát hogy valójában nem a saját életüket élik, hanem valaki másét, és mégis azt hiszik, hogy az a sajátjuk.

* Ennek a Domonkos-idézetnek („Meghalni mindnyájan úgyis téves csatatéren”) van-e valami köze a városhoz, amelyben éltél, Újvidékhez, illetve Budapesthez, ahol most tartózkodsz?
— Hát persze. Lehet, hogy én is téves csatatéren harcolok, mivel Budapesten élek, s mivel sokáig azt mondogattam, oda én biztos nem költözök fel, még ha éhen döglök, akkor sem. Mégis felmentem munkát keresni. Végül megszerettem a várost, de még mindig azon kapom magam, hogy az újvidéki „buvljak”-ot keresem, ami egy lehetetlen próbálkozás. Budapest teljesen más, mint Újvidék, de mindig találok benne valamit, ami emlékeztet Újvidékre, és még mindig elhiszem azt, hogy akkor válik számomra majd igazán élhetővé, ha úgy érzem majd, hogy úgy élek ott, mintha Újvidéken lennék. Ehhez most köze van annak is, hogy az Újvidéki tér és a Péterváradi utca környékén, a Bácskai utcában lakom. Nagyon fontos újvidéki élményeim vannak, ezért nem tudok elszakadni tőle még mindig, s ez az érzés megjelenik a szövegekben is.

* Néhány hónap elmúlt már a kötet megjelenésétől. Meghozta-e számodra a várt hatást, és hogyan érintenek a kritikák, amelyek megjelentek róla?
— Igazából nem vártam semmilyen hatást. Nem tudtam, mivel jár egy kötet megjelentetése, ezt akkor tudja meg az ember, amikor már megvan. Ami a kritikákat illeti, szerintem elfogadhatóak, mindegyikben találtam nagyon jó észrevételeket, a hiányosságaimat is nagyon jól feltérképezték, tanultam is belőlük, meg aztán meg is hökkentem. Például olyan dolgokat is észrevettek, amit én meg sem láttam a saját szövegeimben, és ez nagyon jólesett, mert ez azt jelenti a számomra, hogy él a szöveg, tudják az emberek értelmezni, veszik a lapot. Remélem, hogy pozitív utóélete lesz a könyvnek, és nem megy el a kedvem a második kötet megjelentetésétől, aminek egyébként már megvan a kompozíciója.

Összeállította: MOLNÁR KREKITY Olga