Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett (Márai Sándor: Mennyből az angyal)

Hogy ne menjünk vissza nagyon a történelemben, csak arra emlékeztetnék, hogy így volt ez 1848-ban, így volt ez 1914-ben, 1939-ben, aztán pedig 1956-ban is. Hogy a magyar nép sosem a történelem győztes oldalán állt, az nagy pech, vagy inkább sorstragédia, ne is menjünk bele, hogy miért alakult ez így. Az viszont tény, hogy mindig ezekből a tragédiákból kellett újra és újra felállnia, és újraépítenie magát, és ahányszor ez sikerült a magyaroknak, az reményre és bizakodásra ad okot.

„Egy nép kiáltott. Aztán csend lett” — írta Márai Sándor a forradalomról, és a Mennyből az angyal című vers legérdekesebb része éppen ez a csend. Nem a vihar előtti, hanem a vihar utáni csend. A döbbenet csendje. A fájdalom csendje. Az a csend, amelyet a nemzetközi közösség tanúsított Magyarországgal szemben 1956-ban. Az a csend, amelyet csak Beethoven Egmont nyitánya tört meg (és ezzel ez a kissé elfeledett zenei mű új életre kelt és új értelmet kapott). Nem létező jelenet, de képzeljük el, ahogy a néma Budapesten csak az Egmont nyitányt hallani, amíg a ledöntött Sztálin-szoborra tűzött, kivágott, lyukas zászlón átsüvít a szél. Jó giccses film lenne belőle, de ez a kép mindent elmondana a forradalomról és a következményeiről is. Hogy utána csend lett. Csend lett, mert nem lehetett feldolgozni azt, hogy az elnyomók ellen fellázadó népet ilyen könnyű újra megtörni és lenyomni. Mekkora hatalom kell ahhoz, hogy ezt valaki megtehesse!

Mi, magyarok viszont olyanok vagyunk, hogy a századik pofon után is azt mondjuk, „innen még felállok simán, figyeljen csak”, és felállunk (ha nem is simán), és csináljuk tovább, mindig újra és újra, és hiszünk abban, hogy nem mindig lesznek pofonok, nem mindig fogunk elesni, a végén állva maradunk, és boldogok leszünk, mert az nem lehet, hogy ne így legyen. 1956 üzenete mára tehát nem a csend, hanem talán az, hogy nem lehet másként, mint győztesen.